A mai evangéliumi olvasmányban Jairusról, a zsinagóga elöljárójáról, és a vérfolyásos asszony történetéről hallhattunk. Az előbbinek a lányát támasztotta fel a halálból Krisztus Urunk az utóbbi, pedig Urunk ruhájának szegélyét érintve azonnal kigyógyult azon betegségéből, amelyből a világi orvoslók nem tudták kigyógyítani tizenkét év alatt. Mit tanulhatunk mi ortodox keresztények ezekből a történetekből? Ha csak negyed annyi hitünk lenne, mint Jairusnak vagy a vérfolyásos asszonynak, akkor nem egyből világi gyógymódok után kutakodnánk lelki problémáink orvoslásának érdekében, hanem a legfőbb gyógyító és jótevő felé fordulva, a mi Urunk Jézus Krisztust kérnénk arra, hogy enyhítse betegségeinket. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell a világi gyógyászatot alkalmaznunk, de bizalmunkat először mindig Krisztusba és az Ő Szent Egyházába kell helyeznünk.
A mai világban egy másik téves felfogás is nehezíti a betegségek terhének viselését és megértését: a hitetlen ember úgy véli, hogy Isten ezt a világot úgy teremtette, ahogy azt jelen formájában láttuk és nem értik, hogy Ádám és Éva bukásával a világ is elbukott és romlandóvá vált. A keresztény ember földi életének nem az örömről és mulatozásról kell szólnia, hanem a folyamatos bűnbánatra való törekvésről és az eljövendő Királyságba vetett hitről. Gondoljunk csak az ószövetségi Jóbra, akinél többet nem sok ember szenvedett e földön és, aki mindvégig tűrte a megpróbáltatásokat, mert tudta, hogy nem áll jogában semmit felróni Istennek, Aki ellen az ember vétkezett és, akinek mindnyájan adósai vagyunk. Ezért hangoztatták oly sokszor a szentatyák, hogy mindenért hálát kell adnunk Istennek, jóért és rosszért egyaránt. Ez elsőre egyszerűnek tűnhet, de gondoljunk bele, hogyan is mondhatnánk köszönetet a minket ért rosszért, amikor még a jóért sem mondunk?