A világ kemencéje...

 

...Manapság sokan, nemcsak a világiak, de az egyháziak közül is, hogy a szajhák tetszését elnyerhessék, e bűnökben leledzenek; Isten kérlelhetetlenül átdöfi őket tőrével, leginkább úgy, hogy dözsölhetnek gyomorpukkadásig és bujálkodásuk büntetéséig. Citera – mondja az Írás - és lant és dob és síp és bor van a ti lakomáitokon. És aztán? Ezért - mondja az Írás - kitágította a pokol gyomrát, és végtelen nagyra tátotta ki száját. Minthogy pedig Isten szolgái nem alkalmazkodtak az ilyenekhez, az izzó tüzű kemencébe vetették őket. Nabukonodozor, Babilónia királya, azaz a nyelvzavar országának királya tette ezt, aki egészen nyilvánvalóan az ördögöt jelenti, amint éjjel és nappal szüntelenül készíti az Isten szolgáinak az izzó tüzű kemencét, vagyis a hús és vér kísértéseit. Az egész világot, amely nem képes a Szentlelket befogadni, kemencének kell nevezni: mindennap begyújtják mindenféle gonosz cselekedetre, és nem szűnik meg dühöngeni Krisztus választottjai ellen. De Isten angyala, aki Anániással és társaival leszállt a kemencébe, nem hagyja el azokat, akiket Isten iránti szeretetük miatt kínoznak.

Szent Gellért püspök vértanú, a magyarok apostola - Deliberatio, Elmélkedés a három ifjú himnuszáról 17.old.

A Krisztusban megpihentekről

 

Nüsszai Szent Gergely - Részlet a “Beszéd az elhunytakról” című írásából

Tehát mivel létezik üdvösséges szomorkodás, mint ezt beszédünk bizonyította, hallgassatok rám, akik könnyen át adjátok magatokat a fájdalom érzésének, mert nem a szomorkodást tiltjuk, csak azt tanácsoljuk nektek, hogy a megvetendő helyett a dicséretest válasszátok. Ne gyászoljatok tehát a világgal, amelynek eredménye a halál, amint az apostol mondja (2Kor 7,10), hanem Isten szerint szomorkodjatok, amelynek vége a lélek üdve. Az elhunytak fölött hullatott fölösleges és hiábavaló könnyek még esetleg az elítélés okává válhatnak azok számára, akik rosszul gazdálkodnak a hasznossal. Mert ha ez esetben ezt a szomorú érzést azért építette bele természetünkbe az, aki mindent bölcsességben alkotott meg, hogy az a természetünket elárasztó rossz tisztító eszköze legyen, valamint útravaló a remélt javak részességéhez, az hiábavalóan és fölöslegesen hullatott könnyeivel tulajdon gazdáját károsítja meg, az evangélium szava szerint rossz intézőként haszontalanul elpazarolva a rábízott vagyont (Lk 16,1). Mert minden, amit jóra használtunk fel, az a mennyei kincstár értékeihez beszámítódik. Nem szeretném tehát, testvéreim, ha nem tudnátok, mik azok, amiket az elhunytakról megtudtunk, és ha ezeken kívül van még más megtudható, ami tanítást a Szent Lélek a tökéletesebbeknek kinyilatkoztat, hogy ne szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reményük (1Tessz 4,13). Mert csak a hitetlenek reménye szűkül le erre az életre, ezért tartják gyászosnak a halált, mert nem remélik azt, amit mi, hívők. Mi azonban a halottak közüli feltámadás nagy kezesében hiszünk, minden teremtmény Urában, aki azért halt meg és támadt fel, hogy művével tegye hihetővé a feltámadás tanítását, hogy a javakba vetett reményünk biztos legyen, amely ha megvan, akkor az elhunytak miatti bánkódásnak nincs helye. Istenünk és Urunk, Jézus Krisztus, aki megvigasztalja az alázatosakat, vigasztalja meg a mi szívünket is, irgalmasságával szilárdítsa meg az Ő szeretetében (1Pt 5,10). Néki legyen di csőség mindörökkön örökké, Ámin.

A névimádás (imjaslavie) eretnekségéről

 

Hilarion szkíma szerzetes

A teóriának három fő változata létezik: (a) az, hogy Isten Neve Isten Lényege, (b) Isten Energiája, vagy (c) a név írott betűi vagy hangzásai azok. Mindhárom változat hamis. Az eretnekség korai formáját Eunomiosz prédikálta a negyedik században, és Nagy Szent Bazil és Nüsszai Szent Gergely püspök-testvérek elítélték. Az eretnekség későbbi változatát az athoszi orosz szerzetesek, Hilarion és Antonij Bulatovics hirdették, és mind a konstantinápolyi, mind az orosz szinódus elítélte 1912–13-ban. További változatokat Bulgakov, Florenszkij, Loszev és mások terjesztettek. Napjainkban a Moszkvai Patriarchátus második hierarchája, az azóta kegyvesztett, „metropolita” Hilarion Alfejev is úgy tűnik elfogadja ezt a tévtant.  

Isten Neve nem lehet maga Isten egy nagyon egyszerű okból: a nyelv normális használatában a név különbözik attól, amit megnevez. Péter nem ugyanaz, mint a „Péter” név, Pál nem ugyanaz, mint a „Pál” név, és Isten sem ugyanaz, mint az „Isten” név. 1912-ben Optinai Szent Varszonufij így fogalmazott: „Emlékezzetek, nem a szóban, a névben van az erő, hanem magában a Krisztusban, akit megneveznek” (Помни, сила не в слове, не в имени, а в Самом Христе, именуемом).  

Azonban a patrisztikus-irodalomban a „név” szónak vannak szokatlan, speciális használatai, és az eretnek névimádók ezekbe kapaszkodnak, hogy zavart keltsenek. Az egyiket Szent Maximosz a Hitvalló használta az Úr imájára írt kommentárjában, ahol a „Szenteltessék meg a Te Neved” részben említett „Nevet” Krisztussal, a Szentháromság második Személyével azonosítja. A másikat Areopagita Szent Dionüsziosz  alkalmazta az „Isteni nevekről” című értekezésében, ahol Isten tulajdonságait, mint a Bölcsesség, Igazság, Szeretet stb., „isteni neveknek” nevezi. Nyilvánvaló, hogy Isten Bölcsessége, Igazsága és Szeretete mind Isten Energiái, tehát maga Isten, ahogyan azt az Egyház, Palamasz Szent Gergely tanítását követve, tanítja. Ugyanakkor szintén nyilvánvaló, hogy ez a „név” szó speciális használata…  

Az, hogy Isten Neve nem maga Isten, nem jelenti azt, hogy nem szent – vagyis hogy ne lenne tele az Ő isteni kegyelmével és Energiáival. A szent aszkéták évszázadokon át tartó tapasztalata tanúskodik annak erejéről (még ha istentelenül, hitetlenül is ejtik ki, lásd Az apostolok cselekedetei 19,13–17). Ezt teljes mértékben elismerték az orosz Szent Szinódus 1913-as, a névimádást elítélő hivatalos nyilatkozatában. Néhány évvel később Poltavai Teofán érsek, az Ószövetségben szereplő Isten Nevével foglalkozó jelentős értekezés szerzője és az 1917–18-as orosz helyi zsinaton a névimádást vizsgáló albizottság vezetője így fogalmazott: „Az Istenség megnyugszik Isten Nevében (Во Имени Божием почиет Божество). De a ’megnyugszik benne’ nem ugyanaz, mint az ’ugyanaz, mint’… Ha Isten Neve maga Isten lenne, örök lenne, ám Szent Izsák Szír azt mondja: »Volt idő, amikor Istennek nem volt neve, és lesz idő, amikor neve sem lesz«” (Было, когда у Бога не было имени, и будет, когда у Него не будет никакого).  

*Dr. Vladimir Moss,*  

*2021. november 18. / december 1.*  

Szent Gellért apostolokkal egyenlő

 Szent Gellért püspök vértanú, a magyarok apostola (977. ápr. 23. – 1046. szept. 24.)

Szent Gellért püspök (olaszul: Gerardo di Sagredo; latinul: Gerardus; Velence, 977. április 23. – Buda, Kelen-hegy, 1046. szeptember 24.) a velencei Morosini (egyes, elterjedtebb történészi nézetek szerint a Sagredo) család sarja, 1030-tól egészen haláláig az első csanádi püspök a Magyar Királyságban, akit Ortodox szentként tisztelünk, hiszen vértanúként halt meg, mégmielőtt a római pápa elszakadt volna az Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyháztól.

Atyja, Gerardo (Gellért) velencei patrícius volt és rokonságban állt a Centranigo családdal, amelyből Pietro Barbolano (1026–31) dózse született.

Öt évig tanult az Isola di San Giorgio Maggiore Benedek-rendi kolostorában, majd a szent könyvek tanulmányozásához fogott, s már korán felébredt benne a vágy, hogy Szent Jeromos iratait magában a betlehemi monostorban olvashassa. Atyja, Gellért, valamikor 990–995 között részt is vett abban a népes zarándoklatban, amelyet a velenceiek Jeruzsálembe indítottak; az arabok azonban megölték, mire fia, György, az ő nevét vette föl. 1005 táján szerzetestársai már valami kisebb tisztségre (valószínűleg perjelségre) választották meg a mintegy 25 éves ifjút, akit ekkortájban szenteltek pappá; apátja, Vilmos, a monostor iskolájának tanítójává szemelvén ki őt, a septem artes liberales elvégzésére, Bolognába küldte. Onnan öt év múlva hazatérvén, Vilmos halála után rendtársai apáttá választották. Csak vonakodva fogadta el a kitüntetést, s nemsokára le is mondott róla, hogy régi vágya szerint, a Szentföldön telepedjék le.

Magyarországra érkezése:

A zárai kereskedők egyik hajóján, többedmagával 1015. február közepe táján szállt tengerre. Parenzo mellett nagy vihar érte utol, s ekkor Szent András szigetén (Póla mellett) keresett menedéket. Itt találkozott Razina pannonhalmi apáttal, aki rábeszélte, hogy előbb látogassa meg I. István magyar királyt, akinek segítségével a Dunán folytathatja útját Konstantinápolyba, ahonnan könnyebben eljuthat Jeruzsálembe. Több időt töltött Anasztáz pécsváradi apátnál, aki pannonhalmi Mór pécsi püspökkel együtt azon volt, hogy Magyarország számára nyerje meg őt. Augusztus 15-én Székesfehérvárott be is mutatták István királynak, aki Gellért vonakodásának ellenére rábízta fiának, Imre hercegnek a nevelését, s időnként diplomáciai küldetésekkel is megbízta; Franciaországban kétségtelenül az ő követeként járt. Amikor azonban 16 éves lett Imre herceg, barátjának Szt. Günthernek példájára 1023-ban ő is remeteéletre szánta magát, s Bakonybélbe vonult vissza.

Csanádi püspökként:

1030-ban azonban István király marosvári, csanádi püspökké nevezte ki, s tőle várta az Ajtonytól visszafoglalt Tisza-Maros-Duna-közi terület megtérítését. Csanád ispán tíz (köztük hét magyarul tudó) szerzetessel vitte őt püspöksége székhelyére, Csanádra, ahol az Oroszlámosra áthelyezett keleti szerzetesek monostorában telepedtek le. A nép ezrével tódult oda, hogy fölvegye a keresztséget, s ajándékaival árasztotta el a püspököt, aki a vidékre is gyakran kirándult, hogy templomok építésére helyet jelöljön ki, s hogy megkeresztelje a népet. Egyházmegyéjét hét főesperességre osztotta. Valtert tanítóvá tette a magyar urak kérelmére Csanádon állított iskolában, s gondoskodott magyar ifjaknak papokká való neveléséről, székesegyházat épített, templomaiban meghonosította a menedékjogot. Magyarul sajnos sohasem tanult meg annyira, hogy a nép nyelvén szónokolhatott volna. A Legszentebb Istenszülő és Örökké Szűz Mária magyarországi tiszteletének ő volt az első és leghatásosabb terjesztője.

Szent Gellért komoly irodalmi munkásságot folytatott. Egyetlen fennmaradt értekezését csak az 1700-as években találták meg a freisingi káptalan könyvtárában,[13] (Deliberatio Gerardi Morosanae Ecclesiae Episcopi supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem) először 1790-ben gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök adta ki; ez a hazai tudományos irodalom legrégibb emléke. Újabb kiadása Deliberatio. Gerardi Moresanae aecclesiae episcopi Svpra Hymnum trium Pverorum – Elmélkedés. Gellért, a marosi egyház püspöke A három fiú himnuszáról címmel (Scriptum Kiadó, Szeged, 1999. 765 oldal ISBN 963-8335-71-8) jelent meg.

Szent István halála után a vallási és trónviszályok idején Gellért a lázadók kezére kerül. 1046 szeptemberében az egyik reggel, a Szent Szabina-templomban tartott isteni liturgia közben látomása volt közelgő vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vata pogány lázadói kőzáporral törtek rájuk, és a püspököt a később róla elnevezett Kelen-hegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Istenszülő Elszenderülése-Templomban (a mai belvárosi főplébánia-templom helyén álló templomban) temették el, majd később átszállították Csanádra.

Az igazi teológiai oktatásról

 „Soha nem kaptam formális oktatást. Igaz, hogy mi nem vagyunk olyan jól képzettek, mint az újnaptárasok "papsága". Ám találkoztam azon "teológusaikkal", akik azt állítják, hogy a böjti élet nem fontos, hogy a dogmák és az Egyház hagyományai változtathatók. Láttam, amint az Államegyház püspökei a kommunisták bábjaiként viselkednek, ami nemcsak a híveket botránkoztatta meg, hanem a román egyház teljességét is veszélybe sodorta világszerte. Az én szemináriumom hét év börtön volt, az én akadémiám öt év erdőben való bujkálás. Hálát adok Istennek, hogy nem az újnaptárasok iskoláiba küldött, hanem könyörületes volt hozzám, és a lehető legjobb teológiai képzést adta: hét évet a kommunista börtöntáborokban. Egyszer megkérdeztem a börtönhatóságot, miért törődnek az ónaptárasokkal, és azt válaszolták, azért, mert mi túl sokat imádkozunk és böjti életet élünk…

Mondjátok meg az amerikai és más országok ortodox híveinek, hogy őrizzék meg atyáik hitét, és éljenek aktív ortodox hitet az Egyház tanításai szerint.”

– Demoszten metropolita

(V. Boldewskul: A romániai Ónaptáras Egyház – rövid történetéből; Orthodox Life, 1992. október–november, 42. évf. 5. sz., 11–17. old.)