Ortodox szerzetesség napjainkban

Szent Ignác Brianchaninov bölcs szavai azokhoz, akik hisznek abban, hogy még léteznek szent vének, és azokhoz, akik magukat szent vénnek képzelik...

„…A szerzetesi engedelmesség abban a formában és jellemzőkkel, ahogyan a régi szerzetesek gyakorolták egy magasztos lelki misztérium. Elérése és teljes utánzása számunkra lehetetlenné vált. Csak tiszteletteljesen és értelmesen vizsgálhatjuk, és sajátíthatjuk el a lelkiségét. Helyes ítélőképességről és üdvös belátásról teszünk tanúbizonyságot, amikor – az ősi atyák szabályairól és tapasztalatairól, valamint az ő engedelmességükről olvasva, amely egyaránt csodálatra méltó volt a vezetőkben és az alárendeltekben – látjuk, hogy a jelen időben a kereszténység általános hanyatlása tapasztalható, és felismerjük, hogy méltatlanok vagyunk az atyák örökségének teljességében és minden gazdagságában való birtoklására. És Isten nagy misztériuma, nagy áldás számunkra, hogy megadatott nekünk, hogy azokból a morzsákból táplálkozzunk, amelyek az atyák lelki asztaláról hullanak alá. Ezek a morzsák nem a leglaktatóbb eledelek, de megakadályozhatják a lelki halált, bár nem nélkülözve a szükség, az éhség és a sóvárgás érzését...

…Az előző fejezetben morzsákon azt a lelki életet értettük, amelyet a Gondviselés a mi időnk számára tartogatott. Ez a Szentírás és a szent atyák írásai által nyújtott vezetésen alapul az üdvösség munkájában, kiegészülve a korabeli atyáktól és testvérektől kölcsönözhető tanácsokkal és utasításokkal. A maga valóságos értelmében ez az ősi szerzetesek engedelmessége, más formában, jól illeszkedik a mi gyengeségünkhöz, amely elsősorban lelki természetű. Az ókorban a novíciusoknak (kezdő szerzetesek) a Lélekkel teli vezetőik közvetlenül és egyenesen mondták ki Isten akaratát. Napjainkban a törekvőknek és szerzeteseknek maguknak kell keresniük Isten akaratát az Írásokban, és ezáltal gyakori és hosszantartó kétségeknek és tévedéseknek vannak kitéve. Akkoriban a munka természetéből adódóan gyors volt a fejlődés. Most, ismét a munka természetéből fakadóan, lassú. Ilyen az Isten akarata irántunk. Alá kell vetnünk magunkat neki, és hálával tisztelnünk…

…Szent Simeon a Krisztus születése utáni tizedik században élt, kilenc évszázaddal a mi időnk előtt. Már akkor is hallatszott egy igaz ember hangja Krisztus szent Egyházában, aki siratta az igazi, Lélekkel teli vezetők hiányát és a hamis tanítók jelenlétét. Az idők folyamán a szerzetesség kielégítő vezetői egyre fogyatkoztak. Ekkor a szent atyák egyre inkább a Szentírás és az atyai írások vezetését kezdték ajánlani...

…A tanácsadó és a tanuló közötti szerény viszony teljesen más, mint a vén és a novícius közötti, feltétlen engedelmességben, az Úrban való szolgaságban. A tanács vagy a vélemény nem jár a feltétlen követelmény következményével; végre lehet hajtani, vagy nem. A tanácsadót nem terheli felelősség a tanácsáért, ha azt Isten félelmében és alázatossággal adta, nem saját elhatározásából, hanem mert kérték és sürgették, hogy adja. Hasonlóképpen a tanácsot kapót sem kötelezi; szabad akaratára és belátására van bízva, hogy végrehajtja-e a kapott tanácsot vagy sem. Nyilvánvaló, hogy a tanácsadás és a Szentírás követésének módja illik a mi gyenge korunkhoz. Megjegyezzük, hogy az atyák megtiltják, hogy saját elhatározásunkból, anélkül, hogy a felebarátunk kérte volna, tanácsot adjunk neki. A tanács önkéntes adása annak a jele, hogy magunkat lelki ismeretekkel és érdemekkel rendelkezőnek tartjuk, ami a büszkeség és az önámítás egyértelmű jele. Ez nem vonatkozik a felettesekre és elöljárókra, akik kötelesek mindenkor és amikor szükséges, még kérés nélkül is tanítani a rájuk bízott testvéreket.” Amikor azonban más monostorokat látogatnak, Szent Makáriosz alexandriai tanácsa szerint kell eljárniuk, amelyet Nagy Szent Pakhomiosz adott. Pakhomiosz megkérdezte Makárioszt a testvérek tanításáról és megítéléséről. Abba Makáriosz így válaszolt: „Tanítsd és ítéld meg a saját beosztottaidat, de kívülállókat ne ítélj meg.” Minden elöljáró, aki Istennek akar tetszeni, megtartotta és megtartja ezt a szabályt...

Az Aréna, 13. fejezet, a lelki vezetés alatt álló életről

A rossz vezetők...

 

Az emberek mindig panaszkodnak, hogy milyen rossz vezetőink vannak, amikor valójában sokkal rossabbakat érdemelnénk bűneink végett:

„A vezetők közül azokat, akik méltók a tiszteletre, Isten rendeli ki. Akik méltatlanok, azokat a méltatlan néphez engedik hozzá, az ő méltatlanságuk szerint. Hallgass meg egy történetet ez utóbbiakról.

Amikor Phókász, a zsarnok, király lett és vérengzésekbe kezdett a hóhérral, Bonososszal, Konstantinápolyban egy szerzetes, aki szent ember volt és nagy bizalommal bírt Isten előtt, egyszerűen Istenhez folyamodott, mondván: Uram, miért tettél ilyen embert királlyá? És amikor ezt sok napon át ismételte, válasz jött neki Istentől, amely így szólt: mert nem találtam rosszabbat.”

Sínai Szent Anasztáz (+594. ápr. 21.), Kérdések és válaszok, 16 / EPE 13 B, 225

A Dicsőség Királya!

 

Az ortodox ikonokon gyakran látjuk a "Dicsőség Királya" feliratot Krisztus Urunk felett a Szentkereszten, ellentétben a pápistáktól elterjedt INRI- vel. 

Bár az INRI felirat, Názáreti Jézus a zsidók Királya, történelmileg helyes, hiszen Poncius Pilátus helyeztette az a Keresztfára, valószínűleg a zsidók bosszantása végett, de mégis ez a felirat lekicsinylő Krisztus Urunkkal szemben, hiszen Ő nem a zsidók földi Királya volt, hanem, ahogy a Zsoltáros írja a "Dicsőség Királya". 

Az ortodox ikonok örök igazságokat és spirituális valóságokat ábrázolnak, (ellentétben a pápistáknál elterjedt reneszánsz és moder festményekkel melyek nem mennyei, hanem földi mivoltukban ábrázolják a szenteket), nem pedig puszta történelmi tényeket.

Az INRI „názáreti Jézus, a zsidók királya” az a politikai küldetés, amelyért keresztre feszítették, és amit a zsidók vártak, vagyis egy evilági megváltó, király, aki naggyá teszi őket itt a földön. De a „Dicsőség Királya” (Ο Βασιλεύς Της Δόξης) a keresztre feszítést nem a szégyen pillanataként, hanem Krisztus dicsőségének, a bűn és a halál feletti győzelmének pillanataként hangsúlyozza.

Anathenák a különböző new age szekták ellen

A TEOZÓFIA, ANTROPOZÓFIA ÉS SZABADKŐMŰVESSÉG ELÍTÉLÉSE AZ 1932-ES ROCOR ZSINATON

A következő, Karlócán 1932 augusztusában tartott zsinat megerősítette a teozófiai eszmék és a szabadkőművesség korábbi elítélését. „Minden hívő gyermekhez” intézett körlevelében a következőket határozta el:

1, A szabadkőművességet, mint a kereszténységgel ellenséges tanítást és szervezetet elítélni…

2, Elítélni minden olyan tanítást és szervezetet is, amely a szabadkőművességgel, teozófiával, antropozófiával kapcsolatos…

3, Utasítani az egyházmegyei püspököket… hogy a papságnak… megadják a szükséges útmutatásokat az említett tanítások elleni küzdelemhez…

4. rész. Az egyház szektássághoz való viszonyulása

4, Kötelezni az Egyház pajait, hogy kérdezzék meg a gyónni érkezőket, tagjai-e ezeknek a szervezeteknek, vagy osztják-e ezeket a tanításokat. Ha kiderül, hogy tagok vagy osztják ezeket a tanításokat, akkor magyarázzák el nekik, hogy az ilyen szervezetekben való részvétel összeegyeztethetetlen egy keresztény – Krisztus Egyháza tagjának – hivatásával. Az ilyen személyeknek vagy határozottan le kell mondaniuk a szabadkőművességről és a kapcsolódó tanításokról, vagy ha ezt nem teszik meg, nem részesülhetnek szentáldozásban, és ha továbbra is megátalkodottságot mutatnak, ki kell őket közösíteni a Szent Egyházból.” 708.

2.3. AZ OKKULTIZMUS, TEOZÓFIA ÉS SPIRITIZMUS ELÍTÉLÉSE AZ 1938-AS II. ÖSSZEGYHÁZI ZSINATON

Hat évvel később, 1938-ban a Karlócán augusztus 1/14-től augusztus 11/24-ig tartó II. Összegyházi Zsinat ismét foglalkozott az okkultizmus és a szabadkőművesség kérdésével, és Üzenetet intézett a „szórványban élő orosz nyájhoz”, amelyben ismét megállapította, hogy „sokan… miközben a Szent Egyház kebelében maradnak, a kereszténységgel ellentétes különféle tanításokhoz fordulnak, rabul ejtve őket a teozófia, a kabbalisztikus tudományok és a spiritizmus, halottak idézésével foglalkoznak, vagy tanítják annak reinkarnációját, talán nem is sejtve, hogy ezzel a kereszténység ellenségeivé válnak és kiesnek az Egyházból.”

Mindezek a tanítások ellentmondanak a kereszténység alapdogmáinak, és azért is különösen veszélyesek, mert akik a hatásuk alá kerülnek, nem veszik észre a bennük rejlő mérget. Ezért határozottan ellen kell állnunk minden olyan kísértésnek és csábításnak, amely a hazugság és istentelenség vetőitől ered. Az ortodoxia minden ellensége most fegyvert fogott, azt képzelve, hogy az ortodox orosz cárság bukásával kedvező idő érkezett számukra az előretörésre. Különböző szektás közösségek, amelyek Krisztus neve mögé bújnak, de valójában Krisztus tanítását eltorzítják, fokozták tevékenységüket. Mindegyikük azt állítja magáról, hogy egyedüli letéteményese Krisztus igazi evangéliumának, és elutasítja a Szent Egyházat annak istenadta hierarchiájával és a kiszolgáltatott Szentségeivel együtt. Isten Igéje megjövendölte ezeket a divatos tanításokat, jelezve, hogy eljön az idő, amikor az egészséges tant nem tűrik majd, hanem a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük, és az igazságtól elfordítják fülüket, a mesékre pedig odafigyelnek (2Tim 4,3-4).

Nem kevésbé tevékenyek a szabadkőműves szervezetek sem, amelyek gyakran az erény iránti buzgalmat színlelnek, de azt nem Krisztus nevében igyekeznek gyakorolni. A keresztény erkölcs egyes tételeit kölcsönözve csalogatják az Egyház gyermekeit a szabadkőműves hálózatokba, hiábavaló kísérletet téve egy Krisztus nélküli kereszténység létrehozására. Sokan, akik csatlakoztak a szabadkőműves páholyokhoz, csupán azok a jó eszmék vonzották őket, amelyeket a szabadkőművesség fitogtat, miközben az gondosan igyekszik eltitkolni a be nem avatottak elől azokat a titkait, amelyek szerint az a kereszténység legrosszabb ellensége, amelynek megsemmisítésére minden erőfeszítését irányítja. Ezért mindazok, akik bármilyen rangon a szabadkőműves páholyok szolgálatába állnak, tudatos vagy tudattalan ügynökei a kereszténység ellen, és mint Krisztus ellenségei, kiutasítandók az Egyházból.” 709.

Forrás: Роман Михайлович Конь, Введение в сектоведение 305-307. Old

Az antikrisztus eljöveteléről...

 

FELISMERHETŐ-E AZ ANTIKRISZTUS?

Áldott emlékű Averkíj (Taushev) érsek (ROCOR) 

Szent Pál második tesszalonikai levelének második fejezetéből világosan kiderül, hogy az antikrisztusról szóló tanítás a legkorábbi apostoli igehirdetés tartalmához tartozik. Miután a szent Apostol ugyanezen fejezet harmadik és negyedik versében leírja az antikrisztust, így folytatja a tesszalonikaiakhoz írt levelében:

„Nem emlékeztek, hogy még amikor nálatok voltam, megmondtam ezeket néktek?" (1Thessz 5:5)

Figyelemre méltónak kell tartanunk, hogy Szent Pál apostol a Thesszalonikában töltött rövid idő alatt nem hallgatta el az antikrisztusról szóló tanítást, mint másodlagos és nem túl fontos dolgot, hanem szükségesnek tartotta, hogy ezt a tanítást teljes részletességgel kifejtse. Második levelében pedig csupán megismétli, amit korábban szóban már elmondott az antikrisztusról.

De miért olyan fontos ismerni ezt a tanítást?

Azért, mert – ahogy a Szent Atyák előre figyelmeztetnek minket – aki ezt a tanítást figyelmen kívül hagyja, jelentéktelennek és a kereszténységben nem lényegesnek tartja, az nem fogja felismerni az antikrisztust, és le fog borulni előtte.

Szent Ignác (Briancsanyinov)

Ezt mondja Ignác (Briancsanyinov) püspök, aki egybegyűjtötte mindazt, amit az ősi Szent Atyák az antikrisztusról mondtak [idézet a IV. kötet 297. oldaláról]:

„Az antikrisztus a valódi Isten-ismeret prédikátorának és helyreállítójának fogja nevezni magát; akik nem értik a kereszténységet, benne látják majd az igaz vallás képviselőjét és bajnokát, és csatlakoznak hozzá. Az antikrisztus szelídnek, irgalmasnak, szeretettel teljesnek és minden erénnyel ékesnek fog mutatkozni: a legmagasztosabb erények birtokosaként ismerik el és engedelmeskednek neki azok, akik a bukott emberi természetet tartják igazságnak... Az antikrisztus felajánlja az emberiségnek a legfőbb földi jólét és jómód megszervezését, felajánlja a kitüntetéseket, gazdagságot, fenséget, testi kényelmet és gyönyöröket: akik a földi dolgokat keresik, elfogadják az antikrisztust és uruknak kiáltják ki.

Az antikrisztus az emberiség előtt feltárja csodáinak szégyenletes látványosságát, amely hasonlít a színház ravasz előadásmódjához... csodáinak retteneteivel és csodálatosságaival félelmet kelt, és ezekkel kielégíti a hiúságot és az emberi büszkeséget, kielégíti a testies okoskodást és babonát, és összezavarja az emberi tudományt: minden embert, akit bukott természetük fénye vezérel, és akik idegenek az Isten Világosságának vezetésétől, vonzani fog a csaló iránti engedelmességre."

Az antikrisztust lelkesedéssel fogadják majd a kereszténységtől elpártoltak, de – ahogy a Szent Atyák megjegyzik – mély figyelmet és gyászt érdemel, hogy még a választottak is bizonytalanok lesznek az antikrisztus személyét illetően, olyan ügyesen fogja tudni elrejtőzni a külső szemlélő elől a benne rejlő sátáni gonoszság gyökerét.

„Az antikrisztus ellenfeleit köznyugalom- és közjó-bontóknak, ellenségeinek fogják tartani, rejtett és nyílt üldöztetésnek, kínzásoknak és kivégzéseknek vetik alá őket."

Mindenki, aki megtagadja az antikrisztus imádását, a legfájdalmasabb és legnehezebb helyzetbe kerül:

„kis számuk jelentéktelennek tűnik az egész emberiség előtt, véleményüket pedig különösen gyengének tartják, amely általános megvetésnek, gyűlöletnek, rágalmazásnak és elnyomásnak van kitéve; az erőszakos halál lesz a sorsuk."

Jámbor olvasó: Nem találod úgy, hogy a fent leírt kép bizonyos mértékig emlékeztet arra, ami már most történik a világban?

Igen! De hol van az antikrisztus? Már eljött?

Még nem látjuk magát az antikrisztust, de a szelleme nyilvánvalóan berendezkedik, és már most uralkodni kezd a világban. Az antikrisztus előfutárainak nagy száma óriási energiával készíti elő az ő eljövetelét, diadalát és az emberiség fölé emelését. Természetesen nagyon hosszú és alapos előkészület szükséges ahhoz, hogy a keresztény népek elfogadják az antikrisztust. Ezt az előkészületet az apostolok korától kezdve egyre nagyobb intenzitással végzik és végzik ma is.

Így Szent János apostol, a Teológus is ezt írta első egyetemes levelében:

„Minden lélek, amely nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, nem az Istentől van; ez az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljön, és most is már a világban van" (1Jn 4:3).

és

„Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút" (1Jn 2:22).

és végül,

„Amint hallottátok, hogy antikrisztus jő, most is sok antikrisztus támadt" (1Jn 2:18).

A Szentírás tanult magyarázója, Mihály püspök megjegyzi, hogy a görög eredetiben az "antikrisztus" név határozott névelővel áll, ami teljesen megkülönbözteti ezt a nevet, mint egy ismert, határozott személy nevét, míg a többi "antikrisztus" nem határozott névelős, és következésképpen, mivel "sokan" vannak, megkülönböztetendők tőle. Ez a "sok antikrisztus" csak előfutárai annak az antikrisztusnak, aki Krisztus második eljövetele és a világ vége előtt fog megjelenni: ők mintegy "tükröződései" az eljövendő egyéni antikrisztus "ősmintájának".

Ők hordozzák az antikrisztus lelkét, és az ő feladatuk, hogy megfelelő alapot teremtsenek az antikrisztus eljöveteléhez, és kedvező körülményeket hozzanak létre a világban való megjelenéséhez.

Ezek az antikrisztus "előfutárai" irányítják azt az egyetemes folyamatot is, amelyet Szent Pál apostol

"szakadásnak", "hitehagyásnak" (aposztázia) nevez (2Thessz 2:3).

Ennek a folyamatnak a lényege a keresztény emberiség egyre nagyobb mértékű eltávolodása az evangélium hamisítatlan, tiszta tanításától, és az evangéliumi parancsok felcserélése más eszményekkel. Az antikrisztus előfutárai által az emberiségnek felkínált eszmények romboló természete abban rejlik, hogy néha elfogadhatónak tűnnek a keresztények számára, összeegyeztethetőnek a kereszténységgel, miközben a valóságban mélyen ellentétesek azzal; kielégítik az emberi szenvedélyeket és vágyakat, és megerősítik a bukott emberi természetet bukott állapotában.

Nyomon követhető-e ez a "hitehagyási" folyamat a történelemben és az életben?

Nemcsak lehet, de kell is! Azért kell, hogy megmentsük magunkat és felebarátainkat attól, hogy ebbe a folyamatba belesodródjanak, hogy visszahúzódjunk tőle, hogy megóvjuk magunkat az antikrisztus lelkének fertőzésétől, amely egyre inkább hatalmába keríti a világot.

A satán természetesen nem tudott belenyugodni a kereszténység megjelenésébe a világban, így az apostolok korától kezdve látjuk az "antikrisztus szellemének" munkálkodását a keresztény emberek között.

Az első "antikrisztus-előfutárok" Simon mágus, Kerinthosz és a nikolaiták voltak, akikkel a Szent Apostoloknak kellett megküzdeniük. Aztán jöttek a gnosztikusok és a mindenféle eretnekek tömege, akikkel a Szent Atyáknak és az Egyház tanítóinak kellett megküzdeniük több évszázadon át. A keresztény korszak első tíz évszázadában azonban még elég erős volt a hívőkben az igaz hit és jámborság szelleme ahhoz, hogy minden alkalommal ragyogó győzelmet arasson az "antikrisztus szelleme" felett... és Krisztus Egyháza minden súlyos megpróbáltatás ellenére diadalmaskodott ellenségei felett.

De aztán a tizenegyedik század közepére az "antikrisztus szelleme" olyan erősen gyökeret vert Nyugaton, hogy képes volt teljesen leszakítani a kereszténység egész felét az Egyetemes Egyházzal való egységről. Ennek eredménye a "pápizmus" lett, annak sokféle eltérésével a hitről és jámborságról szóló eredeti keresztény tanítástól – újonnan kitalált dogmáival, hibás erkölcstanával, búcsúcéduláival, a "szent inkvizícióval" és hasonló fonákságokkal.

Ez volt az "antikrisztus-előfutárok" első döntő győzelme.

Mások hamarosan követték.

A középkor végén, hogy a kereszténység maradványait teljesen kiirtsák, ugyanez az "antikrisztus szelleme" – amely az igaz Ortodox Hittől elszakadt "Pápizmus" kebelében fogant – olyan mozgalmakat hozott létre, amelyek teljesen ellentétesek voltak a kereszténységgel: a korlátlan szabadgondolkodást, a "humanizmust", amely magát az embert helyezi Isten helyébe, és ... végül ... az "ateizmust" vagy teljes istentagadást. Nem e mozgalmak erős hatása nélkül történt a 16. században a pápai egyházszervezeten belüli szakadás, amely "protestantizmus" néven vált ismertté, és amely állítólag az Egyház megújítását tűzte ki célul, de a valóságban tovább haladt a "hitehagyás" útján, és tagadta az Egyház lényegét. A protestantizmus pedig egyre inkább töredezni kezdett, "szekták" sokaságára – amelyek közül ma már sokan olyan messzire távolodtak el a kereszténységtől, hogy tagadják annak legfontosabb dogmáit, sőt a kereszténység Alapítójának, az Úr Jézus Krisztusnak istenségébe vetett hitet is. Ez a folyamat, amelyben állandóan új, bigott és nevetséges szekták keletkeznek, még ma sem állt meg. Rendkívül jellemző, hogy milyen egyértelműen megnyilvánul az "antikrisztus szelleme" mindezekben a szektákban.

A többség, ha nem az összes, sokat beszél Krisztus második eljöveteléről, és különös türelmetlenséggel és izgalommal várja azt (pl. adventisták), de hallgatnak az azt megelőző antikrisztus eljöveteléről, vagy pedig azt állítják, hogy az antikrisztus már létezik a római pápa személyében. Ebből a szempontból jellemző volt az Evanstonban tartott konferencia, amelyet protestánsok és szektások szerveztek, és amelyet a "Krisztus – a Világ Reménysége" jelszó alatt tartottak. Sokat, nagyon sokat beszéltek ezen a konferencián "Krisztus második eljöveteléről" és azokról az áldásokról, amelyeket ez hoz majd az embereknek a földön (!?), de teljes csend övezte az antikrisztust! Nem vezet-e ez természetszerűleg arra a gondolatra, hogy a protestánsokat és szektásokat vezetőik fokozatosan arra készítik fel, hogy amikor az antikrisztus megjelenik, magát Krisztust lássák benne?

Ugyanakkor Nyugaton megjelennek és terjednek (ahogy ez Keleten már hamarabb megtörtént – a fordító) a materializmus, a szocializmus és a marxizmus-kommunizmus egyértelműen antikrisztusi tanításai, és a sátán titkos imádatával működő társadalmi és politikai szervezetek egyre szélesebbre terjesztik hálójukat, pontosan úgy cselekedve, ahogy maga az antikrisztus fog cselekedni, "ördögi ravaszsággal és képmutatással" (ahogy Ignác püspök mondja). E szervezetek vezetői, ezek a valóban "szívben rókák és lélekben farkasok" (ahogy a Szent Nílus, az athoszi mirhaárasztó mondta) fokozatosan átveszik az irányítást az egész világon nemcsak a közéleti és politikai élet, hanem az emberek vallási élete felett is. Mindez egyetlen célt szolgál: az antikrisztus emberiség általi elfogadásához és királyként és istenként való imádásához kedvező feltételek előkészítését.

E cél elérésének útjában a fő akadály az Ortodox Oroszország volt, az igaz Ortodox keresztény hit egyetlen hatalmas támasza a világon, császárával, az egész Ortodox Egyház uralkodó védelmezőjével és oltalmazójával. Két évszázad leforgása alatt az antikrisztus "előfutárai" szisztematikusan és kitartóan dolgoztak azon, hogy az Orosz Ortodox Birodalmat ateista Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségévé alakítsák át.

Amikor ezt elérték, újabb erőfeszítés kezdődött magának az Ortodox Egyháznak a megsemmisítésére, két irányban egyidejűleg munkálkodva: szörnyű, példátlan üldözések által, amelyek szinte felülmúlták a kereszténység első századainak üldözéseit; és belső felbomlasztás által, az Élő Egyház eszméinek, a renovációnizmusnak a segítségével, valamint a protestantizmus szellemében mindenféle szabadgondolkodó modernista irányzat elültetésével. Végül a legtöbb, pusztítást túlélt ortodox országban a helyi egyházak maradványait egy Istennel hadakozó hatalom szánalmas eszközeivé tették. (létrehozták a Moszkvai Patriarchátust – a fordító) 

Az "antikrisztus szelleme" azonban bőséges termést aratott a szabadon maradt többi ortodox egyházban is. Erősen fertőzött bennük a szabadgondolkodású liberalizmus és modernizmus mérge, amely a protestantizmussal való egyesülés felé vezeti őket. Hála Istennek, még van bennük egy maradék, amely nem hajtott térdet az egyre inkább felemelkedő "antikrisztus szelleme" előtt! A mi Oroszországon Kívüli Egyházunk is szilárdan megmaradt, bár a közeledő antikrisztus követői romboló szakadást idéztek elő benne, és most megpróbálják teljesen elpusztítani, letörölni a föld színéről, minden lehetséges eszközt felhasználva erre, amelyek közül a fő a hazugság és a rágalom, a hazugság és rágalom atyjának, az ördögnek természetes fegyverei. (és ez sajnos már meg is történt hiszen a ROCOR 2007-ben egyesült a szergianista Moszkvai Patriarchátussal – a fordító) 

A világban látott kép általában véve nem túl vidám, és okot adhatna a csüggedésre és a kétségbeesésre, ha nem tudnánk, hogy "így van megírva" Isten Igéjében, és hogy mindennek így kell lennie.

Mit tegyünk és hogyan reagáljunk?

„A hitehagyást Isten engedi meg",

ahogy korunk egyik nagy lelki életbeli tanítómestere, Ignác (Briancsanyinov) püspök tanít minket,

"E hitehagyottságot képtelenek vagyunk feltartóztatni. A tehetetlen kezeknek nem lesz hatalma ellene, és semmi más elvárás nem lesz, minthogy ellen álljunk annak. A kor szelleme felfedi majd a hitehagyottságot. Tanulányozzátok, ha elakarjátok kerülni, ha megakartok menekülni ettől a kortól és szellemének kísértésétől... Csak Isten különös kegyelme állíthatja meg ezt a veszélyes morális járványt, és halaszthatja el egy ideig, mert mindannak, amit a Szentírásban megjövendöltek be kell következnie... Senki sem újíthatja meg a kereszténységet.  A Szentlélek edényei mindenhol kiszáradtak, még a monostorokban is, ezen jámborság és kegyelem kincsei... A só elvesztette ízét.  Az egyházi pásztorok között az IGÉNEK csak  egy gyenge, homályos és következetlen megértése létezik, amely elpusztítja a lelki életet.  A kereszténység a gyakorlatban létezik, nem pedig a szavakban.  Még nézni is nehéz, hogy kikre bízták, vagy kiknek a markába kerültek Krisztus juhai, hogy kiket bíztak meg az ő vezetésükkel és üdvözítésükkel!  De, Isten engedte hogy így legyen... Isten irgalmas hosszan tűrése elhalasztja a teljes összeomlást azon kevesek érdekében, akik meg akarják menteni magukat, míg azok, akik a veszedelem útján indultak, már elpusztultak, vagy elérték a korrupció csúcsát... Had védje meg az Úr azt a maradékot, aki még mindig hisznek benne, ám ez a maradék kevés, és egyre kevesebb."

»Aki üdvözül, az mentse a lelkét« [IV. kötet és a Paterikon]

mondja Isten Lelke a maradék keresztényeknek."

Attól az időtől fogva, amikor Ignác püspök ezt írta, a világ helyzete rosszabbra fordult, nem jobbra. "Mivel az antikrisztus fő feladata az lesz, hogy mindenkit eltávolítson Krisztustól," – mondja korunk másik nagy, Lélekkel telt tanítómestere, Teofán, a Remete püspök –,

"addig nem fog megjelenni, amíg a királyi hatalom érvényben van. Az nem engedi kibontakozni, akadályozni fogja abban, hogy a maga szelleme szerint cselekedhessen. Ez tehát a »visszatartó erő« (2Thessz 2:7). De amikor a királyi hatalom megbukik, és a népek mindenütt önkormányzatokat (köztársaságokat, demokráciákat) hoznak létre, akkor lesz tér az antikrisztus számára a cselekvésre. Nem lesz nehéz a sátánnak hangokat szereznie a Krisztus megtagadása mellett, ahogy azt a tapasztalat megmutatta a francia forradalom idején. Nem lesz, aki tekintélyt parancsolóan megvétózza. És amikor ilyen, az antikrisztus törekvéseinek kiteljesedésére alkalmas rendszerek mindenütt létrejönnek, akkor fog megjelenni az antikrisztus. [Magyarázat 2Thessz 2:6-hoz, 504. oldal]

Amit Teofán püspök megjósolt, az beteljesedett: az antikrisztus "előfutárai" elvégezték a munkájukat – az "antikrisztus szelleme" mindenütt berendezkedett, mindenütt létrehozva az "antikrisztus törekvéseinek kiteljesedésére alkalmas rendszereket". Emlékezve Ignác püspök szavaira, miszerint

"az antikrisztus logikus, igazságos és természetes következménye lesz az emberiség általános erkölcsi és lelki irányultságának",

azt a feladatot adjuk a környező életre figyelmes olvasónak, hogy vonja le a saját következtetéseit a fentiekből, mi részünkről pedig csak megismételhetjük:

"Aki üdvözül, az mentse a lelkét!"

 Forrás: The Present Times in the Light of God's Word: Sermons and Speeches, 1. kötet, 71-77. oldal, Pocsajevi Szent Jób Nyomda, Szentháromság-monostor, Jordanville, New York