(Részlet Seraphim (Rose) atya „Ortodoxia és a jövő vallása” című könyvéből)
II. A pogány istenek hatalma. A hinduizmus támadása a kereszténység ellen,
„A pogányok minden istene démon.” (Zsoltárok 95:5)
A következő cikk egy asszony tapasztalataiból származik, aki egy római „katolikus” kolostori középiskola elvégzése után húsz évig gyakorolta a hinduizmust, mígnem Isten kegyelméből végül megtért az ortodox hitre, megtalálva igazságkeresése beteljesülését az Oroszországon Kívüli Orosz Ortodox Egyházban (Fontos megjegyezni, hogy a ROCOR, akkor még az Igaz Ortodox egyházak közé tartozott és nem volt közösségben a világi "ortodox" felekezetekkel – a magyar fordító). Jelenleg a nyugati partvidéken él. Bárcsak szavai felnyitnák azoknak az ortodox keresztényeknek a szemét, akiket esetleg megkísérthetnek a vak liberális "teológusok", akik még az Ortodox Egyházban (itt Seraphim atya természetesen az ökumenista világi "ortodox" egyházszervezetekre gondolt – a magyar fordító) is felbukkannak, és akiknek az a válasza az újpogányság Krisztus Egyháza elleni támadására az, hogy "párbeszédet" folytassanak varázslóikkal, és csatlakozzanak hozzájuk a pogány istenek imádatában.
1. A hinduizmus vonzereje
Éppen tizenhat éves voltam, amikor két esemény szabta meg életem további útját. A San Rafael-i (Kalifornia) Domonkos rendi Katolikus Kolostorba kerültem, és ott találkoztam először a kereszténységgel. Ugyanebben az évben találkoztam a hinduizmussal is egy hindu szerzetes, egy szvámi személyében, aki nemsokára a gurummá, vagyis tanítómmá vált. Egy csata kezdődött, de ezt közel húsz évig nem értettem.
A kolostorban a kereszténység alapvető igazságaira tanítottak. Itt rejlik az alázatosak ereje és a büszkék csapdája. Szent Jakab az igazat írta: „Az Isten a büszkéknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ád (4:6).” És milyen büszke voltam; nem fogadtam el az eredendő bűnt és nem fogadtam el a pokolt. Rengeteg ellenérvem volt ellenük. Egy nagy szeretetű nővér adta meg a kulcsot, amikor azt mondta: „Imádkozz a hit kegyelméért.” De a szvámi képzése már megfogott, és úgy gondoltam, lealacsonyító bárkihez könyörögni bármiért, még Istentől is. De jóval később eszembe jutott, amit mondott. Évekkel később a belém oltott keresztény hit magva a kétségbeesés végtelen tengeréből bukkant elő.
Idővel fény derült azoknak a könyveknek a természetére, amelyeket az iskolába hoztam magammal, mind egyszerű borítóba kötve. Olyan könyvekre, mint a Bhagavad-gíta, az Upanisadok, a Vedántaszára, Astávakra Samhitá... Részben kiderült a titkom, de nem sokat mondtak. A nővérek valószínűleg úgy gondolták, elmúlik, ahogy a fiatal lányok legtöbb értelmi szeszélye elmúlik. De egy bátor apáca megmondta az igazságot. Ez egy nagyon népszerűtlen igazság, amit ma ritkán lehet hallani. Azt mondta, hogy a pokolra kerülök, ha a hinduizmusban halok meg, miután megismertem a kereszténység igazságát. Szent Péter így fogalmazott: „mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte. Ha tehát azok, akik a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerése által megmenekültek a világ förtelmeitől, de újból elmerülnek ezekben, és vereséget szenvednek, ez utóbbi állapotuk rosszabb az előbbinél. Jobb lett volna nekik az igazságosság útját meg sem ismerni, mint annak megismerése után eltérni a nekik adott szent parancstól. (II.Péter 2:19-21).” Mennyire megvetettem azt a nővért a kicsinyességéért. De ha ma élne, teljes szívemből megköszönném neki. Amit mondott, gyötört, ahogy az igazság szokott, és ez végül elvezetett a Szent Ortodoxia teljességéhez.
A legfontosabb dolog, amit a kolostorban kaptam, egy mérce volt, és egy nap ezt fogom használni, hogy leleplezzem a hinduizmust mint csalást.
A helyzet nagyon megváltozott azóta, hogy iskolába jártam. Ami a hinduizmus elszigetelt esete volt, az mára járvánnyá fejlődött. Ma már intelligens megértéssel kell rendelkezni a hindu dogmatikáról, ha meg akarjuk akadályozni a fiatal keresztényeket abban, hogy lelki öngyilkosságot kövessenek el, amikor keleti vallásokkal találkoznak.
A hinduizmus vonzereje teljes spektrumú; minden képesség számára vannak csábítások és minden gyengeségre vannak vonzó hatások, de különösen a büszkeségre. És mivel nagyon büszke voltam, már tizenhat évesen is, ezeknek estem először áldozatul. Az eredendő bűn, a pokol és a szenvedés problémája nyugtalanított. Soha nem vettem őket komolyan a kolostorba kerülésem előtt. Aztán a szvámi egy "értelmileg kielégítő" alternatívát kínált minden kényelmetlen keresztény dogmára. A pokol végül is csak a lélek átmeneti állapota, amelyet a saját rossz karmánk (múltbeli cselekedeteink) idéznek elő ebben vagy egy korábbi életben. És persze egy véges ok nem okozhat végtelen hatást. Az eredendő bűnt csodálatos módon átváltoztatta Eredendő Istenséggé. Ez volt az én születési jogom, és semmi, amit valaha tehetnék, nem vonhatja vissza ezt a dicsőséges célt. Én isteni voltam. Én Isten voltam: „a Végtelen Álmodó, aki véges álmokat álmodik”.
Ami a szenvedés problémáját illeti, a Védanta néven ismert hindu filozófiának van egy igazán elegáns filozófiai rendszere annak kezelésére. Tömören, a szenvedés „maja” vagyis illúzió. Nincs valódi létezése – sőt, az advaita védanta szerint ez bizonyítható is!
Egy másik területen a hinduizmus az ember tökéletesíthetőségének igen tiszteletreméltó tévedésére apellál: nevelés (a maguk szavaival élve a guru rendszer) és "evolúció" (az ember folyamatos spirituális fejlődése) által. Érvelnek a kulturális relativitás szempontjából is; ez mára olyan tekintélyt kapott, hogy szinte bűn (azok számára, akik nem hisznek a bűnben) bármiféle relativitást megkérdőjelezni. Mi lenne ésszerűbb – mondják –, mint hogy különböző nemzetek és népek másként imádják Istent? Isten végül is Isten, és az imádat formáinak változatossága általános vallási "gazdagodást" eredményez.
De talán a legáltalánosabb vonzerő a pragmatizmus. A hinduizmus teljes filozófiai konstrukcióját alátámasztják azok a gyakorlati vallási utasítások, amelyeket a guru ad a tanítványnak. Ezekkel a gyakorlatokkal a tanítványt arra kérik, hogy saját tapasztalata alapján igazolja a filozófiát. Semmit sem kell hitre elfogadni. És a népszerű felfogással ellentétben nincsenek misztériumok – csak rengeteg ezoterikus anyag –, így egyszerűen nincs szükség hitre. Azt mondják: "Próbáld ki, és nézd meg, működik-e." Ez a pragmatikus megközelítés rendkívül csábító a nyugati elme számára. Olyannyira "tudományosnak" tűnik. De szinte minden diák beleesik egyfajta pragmatikus tévedésbe: ha a gyakorlatok működnek (és valóban működnek), akkor azt hiszi, hogy a rendszer igaz, és hallgatólagosan azt is, hogy jó. Ez természetesen nem következik. Csak annyi mondható el: ha működnek, akkor működnek. De ezt a pontot elmulasztva meg lehet érteni, hogyan ad egy kis pszichés tapasztalat a szegény diáknak rengeteg meggyőződést.
Ez elvezet az utolsó csábításhoz, amit megemlítek, mégpedig a "spirituális élmények". Ezek pszichés és/vagy démoni eredetűek. De a gyakorlók közül kinek van módja megkülönböztetni a téveszmét az igazi lelki élménytől? Nincs mércéjük. De ne gondolják, hogy amit ezekben az élményekben látnak, hallanak, szagolnak és tapintanak, az egyszerű elmei rendellenesség eredménye. Nem az. Ezek azok, amiket ortodox hagyományunk prelesztnek (görögül plani - a magyar fordító) nevez. Ez egy fontos szó, mert arra a pontos állapotra utal, amikor valakinek hindu "spirituális élményei" vannak. Az angol nyelvben nincs pontos megfelelője a preleszt szónak. Lefedi a hamis lelki élmények teljes skáláját: az egyszerű illúziótól és megtévesztéstől a tényleges megszállottságig. Minden esetben a hamisítványt veszik valódinak, és az összhatás a büszkeség felgyorsult növekedése. A prelesztben lévő embert egy meleg, kényelmes különleges fontosságérzet tölti el, és ez kompenzál minden aszkéziséért és fájdalmáért.
Szent János első levelében figyelmezteti a korai keresztényeket: ”Szeretteim! Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől vannak-e...” (1János 4:1).
Sínai Szent Gergely gondosan oktatta szerzeteseit ezeknek az élményeknek a veszélyeiről: „Mindenütt a kezdők és az önfejűek körül a démonok szokták kiteríteni a gondolatok hálóit és a káros fantáziákat, és vermeket készíteni bukásukhoz...” Egy szerzetes megkérdezte tőle: „Mit tegyen az ember, amikor a démon világosság angyalának alakját ölti?” A szent így válaszolt: „Ebben az esetben az embernek nagy megkülönböztető képességre van szüksége ahhoz, hogy helyesen különbséget tegyen jó és rossz között. Tehát figyelmetlenségedben ne hagyd magad túl gyorsan elragadtatni attól, amit látsz, hanem légy megfontolt (ne könnyen mozdítható), és mindent gondosan megvizsgálva fogadd el a jót és utasítsd el a rosszat. Mindig vizsgáld és ellenőrizd, és csak utána higgy. Tudd, hogy a kegyelem cselekedetei nyilvánvalóak, és a démon, minden átváltozása ellenére, nem tudja azokat létrehozni: nevezetesen a szelídséget, barátságosságot, alázatot, a világ gyűlöletét, a szenvedélyek és vágyak lefaragását – ezek a kegyelem hatásai. A démonok művei: gőg, önteltség, megfélemlítés és minden gonosz. Ilyen cselekedetekről fel tudod majd ismerni, hogy a szívedben ragyogó fény Istentől vagy sátántól van-e. A saláta úgy néz ki, mint a mustár, az ecet színe pedig olyan, mint a bor; de amikor megkóstolod őket, az ízlelőbimbó megkülönbözteti és meghatározza a kettő közötti különbséget. Ugyanígy a lélek, ha rendelkezik megkülönböztetéssel, a lelki ízlelés által meg tudja különböztetni a Szentlélek ajándékait a sátán fantáziáitól és illúzióitól.”
A tévedésbe esett vagy büszke lelki törekvő a legsebezhetőbb a preleszttel szemben. És a hinduizmus sikere és tartóssága nagyrészt ezen a hamis miszticizmuson alapul. Milyen vonzó ez a drogokat használó fiatalok számára, akiket már beavattak ilyen jellegű élményekbe. Az utóbbi néhány évben a szvámik virágzását és elterjedését látjuk. Meglátták a lehetőséget a hírnévre és gazdagságra ebben a kész piacon. És meg is ragadták.
2. Dogmaháború
MA A KERESZTÉNYSÉG egy olyan ellenség támadásait szenvedi el, amely szinte láthatatlan a hívek számára. És ha teheti, a szívébe döf, mielőtt felfedné a nevét. Az ellenség a hinduizmus, és a vívott háború egy dogmaháború.
Amikor ebben az országban a századforduló körül megalakultak a Védanta Társaságok, az első erőfeszítések arra irányultak, hogy kimutassák: nincs valódi különbség a hinduizmus és a kereszténység között. Nemcsak, hogy nincs ellentét, de egy jó keresztény jobb keresztény lesz a Védanta tanulmányozása és gyakorlása által; megérti az igazi kereszténységet.
A korai előadásokban a szvámik megpróbálták kimutatni, hogy azok az eszmék, amelyek a kereszténységre jellemzőnek tűntek – mint a Logosz és a Kereszt – valójában Indiában eredtek. És azok az eszmék, amelyek a hinduizmusra jellemzőnek tűntek – mint az újjászületés, a lélekvándorlás és a szamádhi (vagy transz) – szintén megtalálhatók a keresztény Szentírásban – ha azt megfelelően értelmezik.
Ez a fajta csali sok őszinte, de téveszmékkel teli keresztényt fogott meg. A korai nyomás az úgynevezett "szektás" dogmák ellen irányult, és egy úgynevezett tudományos vallás mellett, amely az összes vallás összehasonlító tanulmányozásán alapul. Az elsődleges hangsúly mindig ez volt: nincs olyan, hogy különbség. Minden Egy. Minden különbség csak a felszínen van; látszólagos vagy relatív, nem valóságos. Mindez világos azokból a publikált előadásokból, amelyeket az 1900-as évek elején tartottak. Ma nagy veszélyben vagyunk, mert ez az erőfeszítés nagyon sikeres volt.
Manapság a "dogma" gúnyos kifejezés a köznyelvben. De ez a megvetés nem azoktól származhat, akik tudják, hogy az az Egyház legdrágább örökségére utal. Azonban amint a rossz konnotáció rögzült, a félénkek, akik soha nem szeretik a népszerűtlenekkel kapcsolatba hozni magukat, "merev dogmáról" kezdtek beszélni, ami tautológia, de rosszallást fejez ki. Így a magatartás alattomosan beszivárgott a "széles látókörű" kritikusokból, akik vagy nem tudták, hogy a dogma kijelenti, mi a kereszténység, vagy egyszerűen nem szerették, miről szól a kereszténység.
Sok kereszténynek az a hajlama, hogy meghátráljon, ha azzal vádolják, hogy dogmákat vall, ez jelentős segítséget nyújtott a hinduknak. És a belső segítség stratégiai előnyökkel járt.
Hihetetlen tény, hogy kevesen látják: maga az erő, amely meg akarná dönteni a keresztény dogmát, nem más, mint egy ellentétes dogmarendszer. A kettő nem keveredhet vagy "gazdagíthatja" egymást, mert teljesen ellentétesek.
Ha a keresztényeket ráveszik, hogy vessék el (vagy ami taktikailag ravaszabb, változtassák meg) dogmáikat, hogy megfeleljenek egy korszerűbb vagy "egyetemesebb" kereszténység igényének, mindent elveszítettek, mert amit a keresztények és a hinduk értékesnek tartanak, az közvetlenül a dogmáikból származik. És a hindu dogmák a keresztény dogmák közvetlen elutasításai. Ez egy megdöbbentő következtetéshez vezet: Amit a keresztények gonosznak hisznek, azt a hinduk jónak hiszik, és fordítva: Amit a hinduk gonosznak hisznek, azt a keresztények jónak hiszik.
A valódi küzdelem abban rejlik, hogy a keresztény számára a végső bűn a hindu számára a jó végső megvalósítása. A keresztények mindig is a büszkeséget ismerték el az alapvető bűnnek – minden bűn forrásának. Lucifer az archetípus, amikor ezt mondja: „Felmegyek a mennybe, magasabbra emelkedem, mint Isten csillagai. Felszállok a magasba, felhők fölé, hasonló leszek a Magasságoshoz.” Alsóbb szinten a büszkeség az, ami még az ember erényeit is bűnné változtatja. De a hindu általában, és különösen az advaita védanta szerint az egyetlen "bűn" az, ha nem hiszel magadban és az Emberiségben mint magában Istenben. Vivekananda szvámi szavaival élve (aki a védanta legfőbb modern képviselője volt): „Még mindig nem értitek Indiát! Mi, indiaiak végső soron Ember-imádók vagyunk! A mi Istenünk az Ember!” A mukti vagy "üdvösség" tana abban áll, hogy "az ember azáltal lesz istenivé, hogy megvalósítja az istenit".
Ebből láthatjuk a hinduizmus és a kereszténység dogmáit egymással szemben állva, mindegyik kihívja a másikat Isten természetét, az ember természetét és az emberi lét célját illetően.
De amikor a keresztények elfogadják a hindu propagandát, miszerint nincs folyamatban egy csata, hogy a kereszténység és a hinduizmus közötti különbségek csak látszólagosak és nem valóságosak – akkor a hindu eszmék szabadon átvehetik a keresztények lelkét, harc nélkül megnyerve a csatát. És ennek a csatának a végeredménye valóban sokkoló; a hinduizmus romboló ereje óriási. Saját esetemben, a kolostorban kapott alapvetően jó képzés ellenére, a hinduizmusban töltött húsz év a gonosz szeretetének kapujához sodort. Mert Indiában az "istent" gonoszként is imádják, Káli istennő alakjában. De erről a következő részben, a hindu gyakorlatokról szóló részben fogok beszélni.
Ez a végzet vár, ha már nincs keresztény dogma. Ezt személyes tapasztalatból mondom, mert imádtam Kálit Indiában és ebben az országban egyaránt. És ő, aki a sátán, az nem vicc. Ha feladod az Élő Istent, a trón nem marad üresen.
3. Hindu helyek és gyakorlatok
1956-ban terepmunkát végeztem fejvadászokkal a Fülöp-szigeteken. Az érdeklődésem a primitív vallásra irányult – különösen egy úgynevezett "nem akkulturált" területre –, ahol kevés misszionárius járt. Amikor megérkeztem Ifugaóba (ez a törzs neve), nem hittem a fekete mágiában; amikor eljöttem, már hittem. Egy ifugao pap (munbaki), Talupa lett a legjobb barátom és informátorom. Idővel megtudtam, hogy híres a fekete mesterségbeli tudásáról. Elvitt a bakira, egy rituális mágia szertartásra, amely szinte minden este zajlott az aratási szezonban. Egy tucatnyi pap gyűlt össze egy kunyhóban, és az éjszakát istenségek és ősök segítségül hívásával, rizssör ivásával és áldozatok bemutatásával töltötték a bulol néven ismert két kis szobornak. Csirkevérrel mosták meg őket, amelyet egy tálban fogtak fel, és a jóslásra használtak, mielőtt a szobrokra került. Tanulmányozták a vért a benne lévő buborékok mérete és száma, az alvadási idő alapján; a csirke szerveinek színe és elrendeződése is adott számukra információt. Minden este lelkiismeretesen jegyzeteltem. De ez csak a kezdet volt. Nem fogok részletezni az ifugao mágiáról; elég annyi, hogy amikor eljöttem, olyan sokféle és mennyiségű természetfeletti jelenséget láttam, hogy szinte lehetetlen volt bármilyen tudományos magyarázat. Ha hajlamos lettem volna bármit is hinni érkezésemkor, az az volt, hogy a mágiának teljesen természetes magyarázata van. Azt is el kell mondanom, hogy nem ijedek meg könnyen. De a tény az, hogy azért hagytam el Ifugaót, mert láttam, hogy a rituáléik nemcsak működnek, de rajtam is működtek – legalább kétszer.
Mindez azért mondom el, hogy amit a hindu gyakorlatokról és imádat helyekről mondok, ne tűnjön hihetetlennek, a "felhevült agy" termékének.
Tizenegy évvel az ifugao epizód után zarándoklatot tettem Amarnáth barlangjához, mélyen a Himalájában. A hindu hagyomány szerint Siva imádatának legszentebb helye, az a hely, ahol megmutatja magát odaadóinak és kegyeket osztogat. Hosszú és nehéz út vezet a Mahaguna-hágón keresztül, 14 000 láb magasan, és egy gleccseren át; így bőven volt időm útközben mentálisan imádni őt, különösen mivel a fiú, aki a teherhordó lovat vezette, nem beszélt angolul, én pedig nem beszéltem hindiül. Ez alkalommal hajlamos voltam azt hinni, hogy az isten, akit évekig imádtam és akire meditáltam, kegyesen meg fog mutatkozni nekem.
A barlangban lévő Siva-szobor maga is különlegesség: egy csöpögő víz által formált jégszobor. A holddal együtt nő és fogy. Amikor telihold van, a természetes szobor eléri a barlang mennyezetét – körülbelül 15 láb magasan –, és újholdkor szinte semmi sem marad belőle. Így nő és fogy minden hónapban. Tudomásom szerint senki sem magyarázta meg ezt a jelenséget. Kedvező időben közelítettem meg a barlangot, amikor a szobor teljesen kifejlődött. Hamarosan imádni fogom istenemet zöld kókuszdióval, tömjénnel, vörös és fehér rongydarabokkal, dióval, mazsolával és cukorral – az összes rituálisan előírt tárggyal. Könnyek között léptem be a barlangba. Ami aztán történt, nehezen leírható. A hely vibrált – pontosan úgy, mint egy ifugao kunyhó a baki a teljes erejében. Megdöbbenve, hogy a hely a megmagyarázhatatlan rosszaság helye, hányingerrel távoztam, mielőtt a pap befejezhette volna az áldozatomat a nagy jégszobornak.
A hinduizmus homlokzata megrepedt, amikor beléptem a Siva-barlangba, de még egy ideig tartott, mire kiszabadultam. Az átmeneti időszakban kerestem valamit, ami megtámaszthatja az omló épületet, de nem találtam semmit. Visszatekintve úgy tűnik számomra, hogy gyakran jóval azelőtt tudjuk, hogy valami nagyon rossz, mielőtt tényleg el tudnánk hinni. Ez ugyanúgy vonatkozik a hindu "spirituális gyakorlatokra", mint az úgynevezett "szent helyekre".
Amikor a tanítványt beavatja a guru, kap egy szanszkrit mantrát (személyes varázsformulát) és konkrét vallási gyakorlatokat. Ezek teljesen ezoterikusak és a szóbeli hagyományban léteznek. Nyomtatásban nem találod meg őket, és nagyon kicsi az esélye, hogy beavatottól hallj róluk, mivel erős negatív szankciók érvényesülnek e titok védelmében. A guru lényegében arra hívja a tanítványát, hogy saját tapasztalata alapján igazolja a filozófiát. A lényeg az, hogy ezek a gyakorlatok valóban működnek. A tanuló szert tehet sziddhihkre, vagyis képességekre. Ilyenek például a gondolatolvasás, a gyógyítás vagy pusztítás ereje, tárgyak előállítása, a jövő megjóslása és így tovább – a halálos pszichés szalon trükkök teljes skálája. De ennél is sokkal rosszabb, hogy szinte kivétel nélkül a preleszt állapotába kerül, ahol a téveszmét valóságnak veszi. Korlátlan édességű és békéjű "spirituális élményei" vannak. Látomásai vannak istenségekről és fényről. (Emlékezhetünk rá, hogy maga Lucifer is megjelenhet világosság angyalaként.) A "téveszme" alatt nem azt értem, hogy ezeket a dolgokat valójában nem éli át; inkább azt, hogy nem Istentől származnak. Természetesen minden élményt alátámaszt a filozófiai konstrukció, így a gyakorlatok és a filozófia fenntartják egymást, és a rendszer nagyon zárt lesz.
Valójában a hinduizmus nem annyira intellektuális törekvés, mint inkább gyakorlatok rendszere, és ez szó szerint – fekete mágia. Vagyis ha x-et teszel, y-t kapsz: egy egyszerű szerződést. De a feltételek nincsenek kifejtve, és ritkán kérdezi meg a tanuló, hogy honnan származnak az élmények, vagy ki nyújtja neki a hitelt – képességek és "szép" élmények formájában. Ez a klasszikus fausti alku, de amit a gyakorló nem tud, az az, hogy az ár könnyen lehet az örök lelke.
Óriási gyakorlati skála létezik – minden temperamentumhoz illő gyakorlatok. A választott istenség lehet alakkal bíró: isten vagy istennő; vagy alaktalan: az abszolút brahman. A választott ideálhoz való viszony is változik – lehet gyermeké, anyáé, apáé, baráté, szerelmesé, szolgáé, vagy advaita védanta esetében az "azonosság" viszonya. A beavatáskor a guru ad a tanítványnak egy mantrát, és ez meghatározza, hogy milyen utat követ és milyen gyakorlatokat vesz fel. A guru azt is meghatározza, hogy a tanítvány hogyan élje mindennapi életét. A védántában (vagy monisztikus rendszerben) az egyes tanítványok nem házasodhatnak meg; minden erejüket a gyakorlatokban való siker felé kell irányítaniuk. Az őszinte tanítvány nem is húsevő, mert a hús tompítja az éles érzékelést. A guru szó szerint magának Istennek tekintendő – ő a tanítvány megváltója.
Alapvetően a sok "spirituális" gyakorlat csak néhány alapgyakorlatból ered. Most, csak átfutok ezeken.
Először is ott van a bálványimádás. Lehet egy kép vagy festmény imádata, fény, kámfor, tömjén, víz és édességek felajánlásával. A képet jakfarkkal legyezhetik, megfürdethetik, felöltöztethetik és ágyba tehetik. Ez nagyon gyerekesen hangzik, de nem bölcs dolog alábecsülni azokat a pszichés élményeket, amelyeket kiválthatnak. A védantai bálványimádás az önimádat formáját ölti – akár mentálisan, akár külsőleg, minden rituális kellékkel. Egy közismert mondás Indiában összefoglalja ezt az önimádatot. Ez a Szo Ham, Szo Ham, vagyis "Ő vagyok, Ő vagyok".
Aztán ott a Dzsápa, vagyis a beavatáskor a tanítványnak adott szanszkrit mantra ismételgetése. Lényegében egy varázsforma éneklése.
A pránájáma légzőgyakorlatokból áll, amelyeket a dzsápával együtt használnak. Vannak más gyakorlatok is, amelyek a tantrára, vagyis isten anyaként való imádatára jellemzőek, a női elv, az erő, az energia, az evolúció és cselekvés elve. Ezeket az öt M-nek nevezik. Nyíltan gonoszak és elég undorítóak, ezért nem írom le őket. De ezek is megtalálták útjukat ebbe az országba. Vivekananda szvámi ezt a márkát is felírta a védanta mellett. Ezt mondta: „Imádom a szörnyűt! Tévedés azt hinni, hogy minden embernél az élvezet a motívum. Épp oly sokan születnek azzal, hogy a fájdalmat keresik. Imádjuk a Terrort önmagáért! Milyen kevesen merik imádni a Halált, vagy Kálit! Imádjuk a Halált!” A szvámi szavai Káli istennőről: „Vannak, akik gúnyolódnak Káli létezésén. Mégis ott van Ő az emberek között. Őrült félelemben vannak, és a katonaságot kihívták, hogy halállal sújtson. Ki mondhatja, hogy Isten nem mutatkozik meg Gonoszként is, úgy, ahogy Jóként? De csak a hindu meri Őt Gonoszként imádni.”
A nagy szánalom az, hogy a gonosznak ezt az egy pontra irányuló gyakorlatát abban a szilárd meggyőződésben folytatják, hogy az jó. És az üdvösséget, amelyet a hinduizmusban saját erőfeszítés által hiába keresnek, azt csak Isten munkálhatja ki a keresztény önmegsemmisítés által.
4. A Nyugat megtérítése
1893-ban egy ismeretlen hindu szerzetes érkezett a chicagói Vallások Parlamentjére. Vivekananda szvámi volt, akit már említettem. Lenyűgöző benyomást tett a hallgatóira, egyrészt megjelenésével – turbánban és narancssárga-bíbor köntösben –, másrészt azzal, amit mondott. A bostoni és new york-i előkelő társaság azonnal rajongani kezdett érte. A Harvard filozófusai nagyon el voltak ragadtatva. És nem telt el sok idő, amíg összegyűjtött egy magot képező tanítványcsoportot, akik támogatták őt és grandiózus álmát: a Nyugat keresztény világának megtérítését a hinduizmusra, és különösen a Védanta (vagy monisztikus) hinduizmusra. Védanta Társaságokat alapítottak ezen ország nagyvárosaiban és Európában. De ezek a központok csak részét képezték munkájának. Ennél is fontosabb volt a védantai eszmék bejuttatása az akadémiai gondolkodás véráramába. A terjesztés volt a cél. Vivekanandának nem sokat számított, hogy a hinduizmust nevesítik-e vagy sem, amíg a védanta üzenete mindenkihez eljut. Sok alkalommal mondta: „Kopogtass minden ajtón. Mondd meg mindenkinek, hogy isteni.”
Ma üzenetének részei papírkötésű könyvekben találhatók meg, amelyeket bármely könyvesboltban meg lehet vásárolni – Aldous Huxley, Christopher Isherwood, Somerset Maugham, Teilhard de Chardin és még Thomas Merton könyveiben.
Thomas Merton természetesen különös fenyegetést jelent a keresztények számára, mert szemlélődő keresztény szerzetesként mutatkozik be, és munkássága már érintette a római "katolicizmus" létfontosságú részeit, annak szerzetességét. Halála előtt Merton atya elismerő bevezetőt írt a Bhagavad-gíta egy új fordításához, amely minden hindu spirituális kézikönyve vagy "Bibliája", és a monizmus vagy advaita védanta egyik alapköve. Emlékeznünk kell arra, hogy a Gíta szinte minden fontos keresztény tanítással szembehelyezkedik. A zen mesterekről szóló könyve, amelyet posztumusz adtak ki, szintén figyelemre méltó, mert az egész mű egy áruló tévedésen alapul: azon a feltételezésen, hogy minden, minden vallásban létező úgynevezett "misztikus élmény" igaz. Ennél jobban kellett volna tudnia. Az ez elleni figyelmeztetések hangosak és világosak, mind a Szentírásban, mind a Szentatyáknál.
Ma tudok egy kaliforniai "katolikus" kolostorról, ahol a zárt szerzetesek hindu vallási gyakorlatokkal kísérleteznek. Egy indiai férfi képezte ki őket, aki "katolikus pap" lett. Hacsak nem készítették elő a talajt, azt hiszem, ez a fajta dolog nem történhetne meg. De hát ez volt Vivekananda nyugatra jövetelének a célja: előkészíteni a talajt.
Vivekananda védanta-üzenete elég egyszerű. Többnek tűnik, mint amennyi, a külsőségei miatt: némi vakító szanszkrit zsargon és egy nagyon bonyolult filozófiai struktúra. Az üzenet lényegében ez: Minden vallás igaz, de a védanta a végső igazság. A különbségek csak "az igazság szintjeinek" kérdései. Vivekananda szavaival: „Az ember nem tévedésből halad az igazság felé, hanem igazságtól igazságig mászik fel, az alacsonyabb igazságtól a magasabb igazság felé. A mai anyag a holnap szelleme. A mai féreg – a holnap Istene.” A védanta ezen alapszik: hogy az ember Isten. Tehát az ember feladata, hogy megdolgozzon saját üdvösségéért. Vivekananda így fogalmazott: „Ki segíthet a Végtelenen? Még a kéz is, amely a sötétségen át hozzád nyúl, a saját kezed lesz.”
Vivekananda elég ravasz volt ahhoz, hogy tudja, a közvetlen védanta túl sok lenne a keresztényeknek, hogy rögtön kövessék. De az "igazság szintjei" szép hidat jelentettek a tökéletes ökumenizmus felé – ahol nincs konfliktus, mert mindenkinek igaza van. A szvámi szavaival: „Ha egy vallás igaz, akkor a többinek is igaznak kell lennie. Így a hindu hit éppúgy a tiéd, mint az enyém. Mi hinduk nem csupán tűrünk, hanem egyesülünk minden vallással, imádkozunk a mohamedán mecsetben, imádjuk a zoroasztrán tüzét, és térdelünk a keresztény keresztjéhez. Tudjuk, hogy minden vallás – a legalacsonyabb fetisizmustól a legmagasabb abszolutizmusig – nem más, mint a lélek annyi kísérlete, hogy megragadja és megvalósítsa a Végtelent. Így hát összegyűjtjük ezeket a virágokat, és a szeretet kötelékeivel összekötve őket, csodálatos imádatból készíttünk belőlük.”
Mindazonáltal minden vallás csak lépcső volt a végső valláshoz, amely az advaita védanta volt. Különös megvetése volt a kereszténység iránt, amely a legjobb esetben is "alacsony igazság" – dualista igazság. Magánbeszélgetésben azt mondta, hogy csak egy gyáva fordítja oda a másik orcáját. De bármit is mondott más vallásokról, mindig visszatért az advaita védanta szükségességéhez. „A művészet, a tudomány és a vallás – mondta –, nem más, mint három különböző módja egyetlen igazság kifejezésének. De ennek megértéséhez rendelkeznünk kell az advaita elméletével.”
A mai ifjúság számára való vonzereje tagadhatatlan. A védanta kinyilvánítja minden lélek teljes szabadságát, hogy önmaga lehessen. Tagad minden különbséget szent és profán között: ezek csak különböző módjai egyetlen igazság kifejezésének. És a vallás egyetlen célja, hogy biztosítsa a különböző temperamentumok igényeit: egy istent és egy gyakorlatot, ami mindenkinek megfelel. Egyszóval a vallás "a saját dolgodat csinálni".
Mindez talán messzemenőnek hangzik; de Vivekananda hatékony munkát végzett. Most megmutatom, milyen sikeres volt ezeknek a hindu eszméknek a bevezetésében a római "katolicizmusba", ahol a sikere a legszembetűnőbb.
Vivekananda szvámi először azért jött Amerikába, hogy képviselje a hinduizmust az 1893-as Vallások Parlamentjén. 1968 volt ennek az eseménynek a 75. évfordulója, és ekkor vallási szimpóziumot tartottak a Vivekananda Védanta Társaság chicagói szervezetének égisze alatt. A római "katolicizmust" Robert Campbell "atya" képviselte, a De Paul Egyetem domonkos "teológusa". Bhashyananda szvámi egyházi méltóságoktól érkező jókívánság-üzenetek felolvasásával nyitotta meg az ülést. A második egy amerikai bíborostól származott.
Campbell "atya" a délutáni ülésen a tradicionalista kontra modernisták konfliktusáról beszélt a modern "katolicizmusban". Ezt mondta: „A saját egyetememen a katolikus diákok attitűdjeiről készült felmérések az elmúlt öt-hat évben a liberális nézetek felé való nagy elmozdulást mutatják. Tudom, hogy a nagy szvámi, Vivekananda maga is a liberális kereszténység irányába mutató legtöbb tendencia mellett lenne.” Amit Campbell atya láthatóan nem tudott, az az volt, hogy a leírt modernista tanok egyáltalán nem keresztények voltak; tisztán és egyszerűen védanta voltak.
Hogy ne legyen félreértés, idézem az atya szavait a modernista értelmezésről öt kérdésben, pontosan úgy, ahogy három nemzetközi folyóiratban megjelentek: a Kalkuttában kiadott Prabuddha Bharata, a Madrászban kiadott Vedanta Kesheri, és a Londonban kiadott Vedanta and the West.
A tanokról: „Az igazság relatív dolog, ezek a tanok és dogmák (vagyis Isten természete, hogyan éljen az ember, és a túlvilág) nem rögzített dolgok, változnak, és odáig jutunk, hogy tagadunk néhány dolgot, amit korábban szent igazságként állítottunk.”
Istenről: „Jézus isteni, igaz, de bármelyikünk lehet isteni. Valójában sok ponton azt hiszem, azt fogjátok találni, hogy a liberális keresztény szemlélet a Kelet felé mozdul el filozófiájának nagy részében – mind a személytelen Isten fogalmában, mind abban a fogalomban, hogy mindannyian isteniek vagyunk.”
Az eredendő bűnről: „Ez a fogalom nagyon sértő a liberális kereszténység számára, amely szerint az ember nevelés és megfelelő oktatás által tökéletesíthető.”
A világról: „...A liberális azt állítja, hogy az javítható, és hogy a mennybe vágyakozás helyett egy emberibb társadalom építésére kellene szentelnünk magunkat.”
Más vallásokról: „A liberális csoport azt mondja: 'Ne aggódj a régi vágású dolgok miatt, mint a megtérítés keresése stb., hanem fejlesszünk ki jobb kapcsolatokat más vallásokkal.'”
Így szól Campbell atya a modernista "katolikusokért". A modernistát úgy vezették, mint egy gyermeket, a magasabb igazság, mélyebb filozófia és nagyobb fenségesség nagylelkű ajánlatával – amelyet csupán az élő Krisztus modern embernek való alárendelésével lehet megszerezni.
Itt hát látjuk a hinduizmus, vagy Vivekananda szvámi, vagy a Vivekananda mögötti erő látványos sikerét. Söpörve végzett a római "katolicizmussal". Őrzői tolvajként fogadták be a mester barátját, és a ház pusztává válik szemük előtt. A tolvaj ezt mondta: „Legyen vallásközi megértés”, és már be is jutott a kapun. És a megoldás olyan egyszerű volt. A keresztény hinduknak (a szvámiknak) csak a védanta filozófiát kellett elmondaniuk keresztény kifejezésekkel. De a hindu keresztényeknek (a modernista katolikusoknak) ki kellett terjeszteniük a vallásukat, hogy magukba foglalják a hinduizmust. Aztán szükségszerűen az igazság tévedéssé, a tévedés pedig igazsággá vált. Jaj, néhányan most az Ortodox Egyházat akarják belerángatni ebbe a pusztává lett házba. De emlékezzenek a modernisták Ézsaiás szavaira: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak; akik a sötétséget világossággá teszik, és a világosságot sötétséggé; akik a keserűt édessé teszik, és az édest keserűvé! Jaj azoknak, akik bölcsek a maguk szemében, és önmaguk előtt okosak!” (Ézs 5,20-21)
5. A hinduizmus célja: az egyetemes vallás
MEGDÖBBENTEM, hogy milyen behatásokat ért el a hinduizmus kereszténységtől való távolmaradásom alatt. Furcsának tűnhet, hogy ezeket a változásokat egyszerre fedeztem fel. Ez azért volt, mert gurum uralkodott minden tettem felett, és ez idő alatt szó szerint "zárkában" éltem, még a világban is. A szvámi szigorú meghagyásai megakadályoztak abban, hogy bármilyen keresztény könyvet olvassak vagy keresztényekkel beszélgessek. A színjáték ellenére, hogy minden vallás igaz, a szvámik tudják, hogy Krisztus a végzetük. Így húsz évig teljesen elmerültem a keleti filozófia tanulmányozásában és tudományágainak gyakorlatában. A gurum azt parancsolta, hogy szerezzek diplomát filozófiából és antropológiából, de ezek csak foglalatosságok voltak, amelyek kitöltötték az életem fontos részei közötti időt: a Szvámival töltött időt, valamint a védanta tanításaival és gyakorlataival töltött időt.
Vivekananda szvámi küldetése sok részletében beteljesült, de egy darab még hátravan. Ez az egyetemes vallás (egyvilág vallás – a magyar fordító) létrehozása. Ebben rejlik a sátán végső győzelme. Mert az egyetemes vallás nem tartalmazhat semmilyen "individualista, szektás" eszmét, semmi közös nem lesz benne a kereszténységgel, kivéve a szemantikáját. A Világ és a Test lehet tűz a kályhában és a kéményben, de az egyetemes vallás a kereszténység teljes felperzselése lesz. Ennek az egésznek az a lényege, hogy a jezsuita pap, Teilhard de Chardin már lefektette egy "Új Kereszténység" alapjait, és az pontosan Vivekananda szvámi specifikációinak megfelelően az egyetemes vallás számára.
Teilhard de Chardin egy anomália, mert a hagyományos római teológusoktól eltérően nagyra értékelik a "tanult" klérus tagjai, akik – jótékonyan hiszem – fogalmuk sincs, miről beszél. Mert Teilhard eszméi nagy részben a védanta és tantra plágiumai, keresztény hangzású zsargonnal összeragasztva és erősen evolucionizmussal bevonva.
Hadd idézzek egy példát tőle: „A világ, amelyben élek, istenivé válik. Mégsem emésztenek el ezek a lángok, sem ezek a vizek nem oldanak fel engem; mert a monizmus hamis formáitól eltérően, amelyek a passzivitáson át az eszméletlenség felé sodorják az embert, az általam talált pán-kereszténység a megkülönböztetés fáradságos folyamatának végére helyezi az egyesülést. Csak az anyag minden erejének teljes és kimerítő felszabadításával érem el a szellemet... Elismerem, hogy a megtestesült Isten példáját követve, akit a katolikus hit tárt fel előttem, csak azáltal üdvözülhetek, hogy eggyé válok a világegyetemmel.” Ez tiszta hinduizmus. Van benne egy kicsi mindenből – egy felismerhető vers egy Upanisadból és darabok a filozófiai rendszerek közül többől, gyakorlataikkal együtt.
Az egyik sajtótájékoztatón, amelyet 1965 júniusában Arrupe "atya", a Jézus Társaságának generálisa adott, Teilhard de Chardint azzal védték, hogy „nem volt professzionális teológus és filozófus, így lehetséges, hogy nem volt tisztában az összes filozófiai és teológiai vonatkozással, amelyek némelyik megérzéséhez kapcsolódnak”. Aztán Arrupe "atya" dicsérte: „Père Teilhard a kortárs gondolkodás egyik nagy mestere, és sikerén nem kell csodálkoznunk. Valójában egy nagy kísérletet vitt végbe, hogy összebékítse a tudomány világát a hit világával.” Ennek a kibékítésnek a végeredménye egy új vallás. És Teilhard szavaival: „Az új vallás pontosan ugyanaz lesz, mint a régi kereszténységünk, de egy új élettel, amely dogmáinak legitim evolúciójából fakad, ahogy azok új eszmékkel érintkeznek.” Ezzel a háttérrel nézzük meg Vivekananda Egyetemes Vallását és Teilhard "Új Kereszténységét".
A Vivekananda által javasolt Egyetemes Vallásnak öt jellemzővel kell rendelkeznie. Először, tudományosnak kell lennie. "Spirituális" törvényekre épül. Ezért egy igaz és tudományos vallás lesz. Valójában Vivekananda és Teilhard is az elméleti tudományosságot használja hitük egyik cikkelyeként.
Másodszor, alapja az evolúció. Teilhard szavaival: „A vallás egy eddig ismeretlen formája – olyan, amelyet senki sem képzelhetett vagy írhatott le még, mert nem volt elég nagy és elég szerves univerzum ahhoz, hogy befogadja – most bontogatni kezd az emberek szívében, az evolúció eszméje által elvetett magból.” És ismét: „Az eredendő bűn... megkötöz bennünket, és kiszívja belőlünk a vért”, mert „ahogy jelenleg kifejezik, a statikus fogalmak túlélését képviseli, amely anakronizmus a mi evolucionista gondolkodásrendszerünkben.” Az "evolúció" ilyen ál-vallási fogalma, amelyet a keresztény gondolkodás tudatosan elutasított, évezredek óta alapvető a hindu gondolkodásban; minden hindu vallási gyakorlat feltételezi.
Harmadszor, az egyetemes vallás nem épül fel egyetlen különös személyiség körül, hanem "örök elvekre" alapozódik. Teilhard már jó úton halad a személytelen Isten felé, amikor ezt írja: „Krisztus egyre nélkülözhetetlenebbé válik számomra... de ugyanakkor a történelmi Krisztus alakja egyre kevésbé válik számomra lényegivé és különállóvá.” „...A róla alkotott nézetem folyamatosan tovább és feljebb visz (remélem!) az ortodoxia tengelye mentén.” Szomorú kimondani, ez a nem történelmi "Krisztus"-szellem hindu ortodoxia, nem keresztény.
Negyedszer, az Egyetemes Vallás fő célja az lesz, hogy kielégítse a különböző típusú férfiak és nők "spirituális" szükségleteit. Az individualista, szektás vallások ezt nem tudják felajánlani. Teilhard úgy vélte, hogy a kereszténység nem illik mindenki vallási törekvéséhez. Elégedetlenségét ezekkel a szavakkal jegyzi fel: „A kereszténység még mindig bizonyos mértékig menedék, de többé nem öleli fel, nem elégíti ki, sőt nem is vezeti a 'modern lelket'.”
Ötödször és végezetül, az egyetemes valláson (vagy Új Kereszténységen) belül mindannyian ugyanazon a céllal haladunk. Teilhard de Chardin számára ez az Omega Pont, amely olyan valamihez tartozik, ami a reprezentáción túl van. Vivekananda számára ez az Om, a hinduk szent szótagja: „Az egész emberiség összefolyik lábánál annak a szent helynek, ahol az a jelkép áll, ami nem jelkép, az a név, ami minden hangon túl van.”
Hová vezet ez, a kereszténység ezen eltorzítása és a hinduizmus diadala? Om-unk lesz, vagy az Omegánk?
Fordította: Németh István tisztelendő atya
%20(2).jpg)