Az "óhitű" szektáról,

Szerafim (Rose) atya ezt írta: „[Az óhitűek] szektások, és szellemiségük – nem csupán külsőségeik – választja el őket az ortodoxiától. Ha Isten valamiképpen egyiket vagy többüket az ortodoxiához tudja vonzani, az nagyon jó, de a "bűnbánat" azon mértékei, amelyeket John Hudanish leír, csupán hízelgés szektás büszkeségüknek. Áldott Paisziosz Velicskovszkij ellenezte az óhitűek befogadását még akkor is, ha azok nem kértek mást, csak hogy megtarthassák a kétujjas kereszt vetést – nem a csekély cselekedet miatt, hanem mert ez azt mutatta, hogy még mindig megvan bennük a szektás mentalitás. Természetesen azóta az Oroszországon Kívüli Orosz Orthodox Egyház (ROCOR) megengedte az óhitűeknek, hogy megtartsák a kétujjas keresztet és szertartáskönyveiket, de ez az oikonomia gesztusa volt, nem pedig annak elismerése, hogy Nikon pátriárkának ne lett volna igaza. Ahhoz, hogy egy óhitű ortodoxszá váljon, tudatában kell lennie annak, hogy a külsőségek, amelyeket megőriz, nem lényegük az ortodoxiának.”

Igaz Hit vs ál-tudományok

Elszomorító, hogy még az Egyház gyermekei közül is sokan, ahelyett hogy megpróbálnának buzgó keresztény életet élni és követni Isten törvényét, sokszor inkább régi vagy új ál-tudományokba vetik a bizalmukat, azoktól várva gondjaik megoldását, a mi Krisztus Urunk és az ő Szent Egyháza helyett...

István atya 

A helyes ima kezdete és célja

 

Az egy dolog figyelemmel és a szív részvételével imádkozni; egy másik dolog az elmével leszállni a szív templomába, és onnan isteni kegyelemmel és erővel teli misztikus imát felajánlani. A második az elsőnek az eredménye. Az elme figyelme az ima alatt a szívet együttérzésre vonzza. A figyelem erősödésével a szív és az elme együttérzése a szív és az elme egységévé válik. Végül, amikor a figyelem az imát sajátjává teszi, az elme leszáll a szívbe az ima legmélyebb és legszentebb szolgálatáért.

Kaukázusi Szent Ignác, A Jézus imáról 

Oligópsukhos - A bátortalanság eretneksége

 

AZ ÚJ ERETNEKSÉG – AKIK AZT HISZIK, HOGY KÉPTELENEK VAGYUNK ÚGY ENGEDELMESKEDNI AZ EVANGÉLIUMNAK, MINT A RÉGIEK. (Újteológus Szent Szimeon - Discourses P. 310)

De azok az emberek, akikről beszélek, és akiket eretnekeknek nevezek, azok, akik azt mondják, hogy a mi időnkben és a mi körünkben nincs senki, aki képes megtartani az evangéliumi parancsolatokat, és olyanná válni, mint a szent atyák. Azaz hinniük és cselekedniük kell, mert a hit cselekedetek által mutatkozik meg (vö. Jak 2:18), ahogyan az arcvonások is a tükörben. Továbbá, hogy mindketten nagy szemlélődők legyenek, és lássák Istent a Szentlélek megvilágosítása és befogadása által, aki által a Fiú az Atyával együtt észlelhető. Nos, azok, akik azt mondják, hogy ez lehetetlen, nem egyetlen eretnekségbe estek bele, hanem – ha szabad így mondanom – valamennyibe, mivel ez az egy mindegyiket felülmúlja és magában foglalja istentelenségben és a káromlás bőségében. Aki ezt állítja, az felforgatja az egész isteni Szentírást. Úgy gondolom, (hogy ezzel az állítással) ez a hiú ember azt mondja, hogy a szent Evangélium most hiába hangzik el, hogy Nagy Szent Bazil és a többi papunk és szent atyánk írásai irrelevánsak, vagy akár komolytalanul íródtak. Ha tehát lehetetlen számunkra, hogy cselekedetben végrehajtsuk és hiánytalanul megtartsuk mindazt, amit Isten mond, és amit minden szent – miután először maga is gyakorolta – írásban hagyott ránk tanításul (vö. 1Kor 10:11), miért fáradtak akkor azzal, hogy leírják ezeket, és miért olvassuk azokat a templomban? Azok, akik ezeket az állításokat teszik, bezárják a mennyet, amelyet Krisztus megnyitott számunkra, és elvágják az oda vezető utat, amelyet ő nyitott meg számunkra (vö. Zsid 10:19k). Isten, aki mindenek felett áll (Róm 9:5), mintegy a menny kapujában áll, és onnan tekint ki, hogy a hívők lássák őt, és szent Evangéliuma által kiált és azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11:28). De ezek az Isten ellenfelei, vagy inkább antikrisztusok azt mondják: „Lehetetlen, lehetetlen!”

Nekik mondja joggal a Mester hangos szóval: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok (Mt 23:13)! Jaj nektek, vak vezetők, akik a vakokat vezetitek (Mt 23:16), mert ti nem mentek be a mennyek országába, és azokat is megakadályozzátok, akik be akarnak menni” (Mt 23:13; Lk11:52). Míg Ő boldognak hirdeti azokat, akik most gyászolnak (vö. Lk. 6:21), ők azt mondják, hogy senki számára sem lehetséges mindennap gyászolni és sírni. Mily nagy érzéketlenség, mily féktelen száj az, amely beszennyezett szavakat szól a Magasságos Isten ellen, és Krisztus juhait a vadállatok zsákmányává teszi, azokat a juhokat, amelyekért Isten egyszülött Fia ontotta vérét! Méltán prófétált az ilyen emberekről Dávid, a mi Istenünk emberi őse, és mondta: „Az emberek fiai, fogaik dárdák és nyilak, és nyelvük éles kard” (Zsolt. 57:5).

Bizánci ikonográfia vs reneszánsz festészet

Pál apostol ezt mondja: „Mi (akik az Evangéliumot hirdetjük és Krisztus szerint élünk) ... Krisztus édes illata vagyunk az üdvözülőknek és az elveszőknek. Azoknak, akikben a halál (a test) szaga van, halál illata vagyunk; azoknak pedig, akikben az élet szaga van, az élet illata vagyunk.”

„A nyugati vallásos festők, akik a vallás természetfölötti látomásait akarták ábrázolni, bizonyos természeti jelenségeket vettek mintának – felhőket, naplementéket, a holdat, a napot sugaraival. Ezekkel igyekeztek ábrázolni a mennyei dicsőséget és a halhatatlanság világát, és bizonyos dolgokat »lelkieknek« neveztek, amelyek csupán szentimentálisak, érzelgősek, egyáltalán nem lelkiek.

Hiába azonban! Mert a másik élet boldogsága nem folytatása e világ érzelmi boldogságának, és semmi köze ahhoz a gyönyörűséghez sem, amelyet az érzékek élveznek ebben az életben. Pál apostol, szólván az eljövendő boldogság javairól, azt mondja, hogy olyanok, amiket »szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg sem sejtett«.

Hogyan ábrázolhatná hát azt a világot, amely mindazon túl van, amit az ember érzékeivel felfogni képes – hogyan ábrázolhatná azt egy olyan művészet, amely »természetes« és az érzékekhez szól? Hogyan festheted le azt, »ami fölülmúlja a természetet és fölülmúlja az érzékeket«?”

„A mi hagyományos ikonográfiánk az a nyelv, amelyet mi, ortodoxok a szent festészet területén használunk, párhuzamosan azzal a nyelvvel, amelyet beszéd közben használunk. Mindannyian, ortodoxok, ugyanazokat a szavakat és ugyanazokat a kánonokat használjuk beszédünkben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy másoljuk egymást, hogy utánozzuk egymást. Ugyanazokkal az eszközökkel fejezzük ki magunkat, mégis mindannyiunknak megvan a maga sajátos kifejezésmódja. Ugyanez igaz a hagyományos művészetre is.”

„A liturgikus művészet szépsége nem testi szépség, hanem lelki szépség. Ezért aki világi mércével ítéli meg ezt a művészetet, azt mondja, hogy a bizánci szent festészet alakjai csúnyák és visszataszítóak, míg a hívők számára ezek a lélek szépségét hordozzák, amelyet »szép elváltozásnak« neveznek.”

– Photiosz Kontoglou, elhunyt június 30./július 13-án.