Először magyarul!
Áthoszi Szt. Nikodémosz bevezetője a Filokáliához
Isten, az Áldott Természet, a
Transzcendens Tökéletesség, minden jó és szép dolognak a Teremtő Princípiuma,
aki transzcendens módon Jó és Szép, az örökkévalóságtól kezdve elrendelve, hogy
az Ő Isteni Ideája szerint az embert átistenítse, és a kezdetektől ezt tűzve ki
célként Önmagában, megteremtette az embert, amikor Ő igen örvendezett. Az
anyagból megteremtette a testet és egy Őáltala teremtett lelket helyezett belé.
Ő az embert egyfajta kozmoszként alkotta meg, aki a lélek számos és kiváló
ereje révén nagyszerű, egy kis kozmoszban. Ő az embert a Látható Teremtés
szemlélőjévé és a Felfogható Teremtés beavatottjává tette – Gergely szerint,
aki a Teológia tekintélye). [1] És mi
más, mint valóban egy szobor és Istenien teremtett kép, telve minden
kegyelemmel. Miután megadta neki a Parancsolatok Törvényét, mint szabad
akaratának és önmegtartóztatásának egyfajta vizsgáját. Ahogy Sirák mondja, Ő az
embert saját belátására bízta, [2] hogy minden helyzetben
saját véleménye szerint döntsön. És nyereményként, megkapja a teózis*
hiposztatikus ajándékát, Istenné váljon [3] és örökké ragyogjon a legtisztább Fénnyel.
De
sajnos!
A bűn szószólójának ravasz gonoszsága és irigysége a kezdetektől nem tudta
elviselni, hogy ez megvalósuljon. Telve volt irigységgel a Teremtő és
Teremtettje ellen, ahogy azt Szent Maximosz [4] is mondja. A
Teremtő ellen annak érdekében, hogy az Ő dicséretre méltó Jósága mely
megteremtette az embert meg ne valósulhasson; az ember ellen pedig annak
érdekében, hogy az ne lehessen részese a teózis mennyei dicsőségének. A Ravasz,
ravaszság által rászedte a nyomorult embert és színlelt jó tanáccsal rábírta,
hogy megszegje Isten átistenítő Parancsolatát. És miután elválasztotta az
embert az Isteni dicsőségtől, a lázadó, Olimpiai győztesnek tűnt önmaga
számára, mert sikerült félbeszakítania Isten örökkévaló Akaratát.
Akárhogy is, az Isteni kinyilatkoztatás szerint,
Isten Akarata az ember természetének átistenítésére örökké tart. „De megmarad
az Úr terve mindörökre, szíve szándéka nemzedékről nemzedékre.” [5] Azaz a nyilatkozatok
a Gondviselésről és az Ítéletről, melyek ezt a célt szolgálják, változatlanul
folytatódtak évszázadokon át, ahogy azt Szent Maximosz elbeszélései is
mutatják. Ezzel összhangban, a közelmúltban mély együttérzése révén, az Atya
Isteni Logosza* méltóztatott, hogy félreállítsa a Sötétség Urainak kívánságait
és, hogy aktualizálja az Ő ősi és eredeti tervét. Ebből adódóan, az Atyának
jószívűségével és a Szentlélek közreműködésével, Ő megtestesült. Felvéve teljes
természetünket átistenítette azt, és felajánlotta az Ő üdvözítő és átistenítő
Parancsolatait. A keresztség révén, mint isteni magvat, elvetette szíveinkben a
Szentlélek tökéletes Kegyelmét és az isteni Evangélista szerint[6], hatalmat adott
nekünk arra, hogy az Ő életadó Parancsolatai szerint élve kioltatlanul
megőrizzük magunkban az Isteni Kegyelmet, hogy gyümölcsöt teremjünk, ezáltal
válva Isten gyermekeivé és átistenülteké és, hogy „mindnyájan eljussunk a
hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan
életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége”. [7] Röviden
összefoglalva ez az Isteni Rendelkezés lényege.
Sajnos, azonban! Mivel ezen a ponton, az Isteni
Aranyszájú Szerint[8], helyénvaló keserűen sóhajtani. A saját tudatlanságunk eredményeképp, és többnyire földi gondoktól
elvakítva, szenvedélyekkel* temettük be a Kegyelmet, így azt a teljes eltűnés veszélye
fenyegeti. Mi majdnem olyanok vagyunk, mint azok, akik azt felelték Pál
Apostolnak: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek.” [9] És valóban
megtörtént velünk, ami már korábban megtörtént, a Próféták szerint, [10] mikor az embereket
nem a Kegyelem kormányozta.
Jaj, a mi betegségeinknek!
Remélem, hogy gonoszságunk és a látható
dolgok iránti túlzott ragaszkodásunk örökre eltűnik!
Amin csodálkoznunk kell az az, hogy ha azt halljuk, hogy a Kegyelem
tevékenykedik másokban, akkor lesajnáljuk azokat, akik ezt állítják, és azt
hisszük, hogy a jelen korban nem létezik tevékeny Kegyelem. És mégis, a
Szentlélek ráruházta a tudást az Istenien bölcs Atyákra, felfedve számukra az
általános belső éberséget*,
a mindenre kiterjedő figyelmet, és a nousz józanságát. Valamint felfedte nekik
az utat, hogy megtalálják a Kegyelmet egy utat, ami gyönyörű és felettébb
tudományos. Ez a szakadatlan ima gyakorlása a mi Urunk Jézus Krisztushoz*, Isten Fiához. [11]
Úgy értem nem egyszerűen az elmével és az ajkakkal (ez egyértelmű mindenkinek,
aki úgy dönt, hogy jámbor életet folytat, valamint mindenki számára könnyű),
hanem visszavezetve a teljes elmét a belső emberbe, és a szív* mélységeiben felidézve az Úr
Legszentebb nevét, és az Ő kegyelméért könyörögve. Mi csak az ima puszta
szavaira figyelünk és semmi másra, legyen külső vagy belső, és az elménket
teljesen alaktalanul és színtelenül tartjuk. Az okot erre a praxisra* és annak módját a Szent Atyák, mondjuk
úgy, hogy az Úr tanításából merítették, Aki azt mondta: „Isten Királysága
bennetek van;” és máskor pedig így szólt Ő: „Te vak farizeus! Tisztítsd meg
előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!” [12]
Ezt nem a fizikai dolgok tekintetében kell értelmezni, hanem a mi belső lényünk
tekintetében. Pál Apostoltól a következőket idézhetnénk, ami az Efezusiaknak
írt levélben található meg: „Ezért hajtom meg térdemet az Atya előtt... Adja
meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Krisztus a hit által a
szívetekben lakjék.” [13] Mi lehetne világosabb
ennél a tanúságtételnél? más helyütt pedig azt mondja: „Magatok közt
zsoltárokat, szent dalokat és lelki énekeket zengjetek, énekeljetek és
zengedezzetek a szívetekben az Úrnak!” [14] Halljátok? „A szívetekben,” mondja ő. Péter Apostol hozzá
teszi: „Amíg a nap fel nem virrad, és a hajnalcsillag fel nem kél szívetekben.”
[15] Az, hogy ez minden jámbor
embernek szükséges az a Szentlélek által számtalan más helyen tanítva van az Új
Szövetségben, ahogy arról megbizonyosodhatnak azok, akik figyelmesen
tanulmányozzák azt.
Szorgalmas szellemi praxis
által, együtt egy a Parancsolatokkal és morális erényekkel összhangban álló
élettel, a szívben felkelő hőtől és energiától, mely Krisztus Legszentebb
nevének invokálása révén keletkezik, a szenvedélyek mind elemésztődnek – Mert
az Úr, a te Istened tűz mely elemészti[16] a gonoszságot – és a nousz és a szív folyamatosan megtisztulnak
és egyesülnek egymással így az üdvözítő Parancsolatok könnyebben teljesíthetőek
lesznek. Ezáltal, a Szentlélek gyümölcsei megjelennek a lélekben, és azt az
áldások bősége halmozza el.
Összefoglalva,
e praxis általa gyorsabban térhetünk vissza a Kegyelembe, ami a Keresztségkor
adományoztatott számunkra. Ez a Kegyelem bennünk volt, de olyan volt, mint a
hamuban lévő parázs, a szenvedélyektől betemetett. Most, viszont fénylően
csillog, így a lélek megvilágosul, és következtetésképpen tökéletesedik és
átistenül. Ezt a szellemi praxist a legtöbb Atya itt-ott megemlítette
írásaikban, úgy beszélve róla, mintha olyanokhoz szólnának, akik ismerik azt.
Néhányuk azonban, valószínűleg előre látva a mi generációnk tudatlanságát és
elhanyagoltságát ezzel az üdvözítő szellemi praxissal kapcsolatban, részletesen
elmagyarázta a módját, miszerint kell azt gyakorolni, bizonyos természeti
metódusok által. Ők erőt vettek magukon, hogy mint atyai örökséget ráhagyják
ezeket a módszereket leszármazottaikra. Ezt a praxist a következő magasztos
terminussokkal dicsőítették: „minden Istennek tetsző praxis kezdete,” a „jó
dolgok bősége,” „a megbánás legtisztább megkülönböztető jellemzője” és „egy
szellemi praxis melyet a valódi teóriához* való felemelkedés alkot.”
És mindenkit arra buzdítottak, hogy ebben a szellemileg nagyon jövedelmező praxisban
részt vegyen.
Sajnálom
a jelenlegi helyzetet, és az érzelmektől elakad a szavam. Szinte az összes könyv,
amely erről a „praxisról” bölcselkedik, és melyet Areopagoszi
Szent Dénes „Megvilágosítónak és tökéletesítőnek” nevez, eltűnt. Beszéltek róla
filozófiai könyvekben, valamint másokban, amelyek a figyelemről és belső
éberségről szóltak. Mind úgy említették, mint módszert és eszközt, amely az
ember átistenülését szolgálja. Az idő múlásának és annak a ténynek
köszönhetően, hogy soha nem jelentek meg nyomtatásban, az ilyen könyvek nagyon
ritkák. Ha egyesek fenn is maradtak valahol, azok molyrágták és sérültek, és
szinte olyanok, mintha soha nem is léteztek volna. Hozzá kell tennem, hogy
legtöbb embertársunk közömbös az ilyen művekkel szemben. És amíg különböző
problémákkal vannak elfoglalva – Úgy értem a testi és gyakorlati erényekkel,
vagy helyesebben szólva, az erények eszközeivel. – így egész
életükben ezekkel foglalkozva, elhanyagolják az Egyetlen dolgot, ami
valójában létfontosságú, az az a nousz őrzését* és a tiszta imát. Nem tudom, hogy amiatt hanyagolják-e el a
nousz őrzését és a tiszta imát mert nem tudnak róluk, vagy netán valami más okból.
Ezt a nagyon kedves praxist a teljes eltűnés veszélye fenyegeti, melynek
eredményeképpen a Kegyelemet az elhomályosodás és kioltódás veszélye, és ennek
következtében az Istennel való egyesülésünket, avagy teózisunkat pedig a meg
nem valósulás veszélye. (Mely egyesülés a kezdetektől fogva Isten Akarata
volt.) Ez az egyesülés a végső cél mely felé a világ teremtése és Isten
Logoszának adománya irányul a mi jólétünkért, mind ideiglenesen mind
örökkévalóan. És általában, ez a végső célja mindennek, ami Isteni módon
történt meg az Ó és az Újszövetségben.
Korábban
sokaknak, akik a világban éltek beleértve a Királyokat, akik Királyságokban
laktak és akiknek napi szinten milliónyi gondjuk és aggodalmuk volt, egy
alapvető elfoglaltságuk volt, folyamatosan imádkozni a szívükben. A történelem
folyamán számos ilyen példát találunk. Ez jelenleg, a gondatlanságnak és
tudatlanságnak köszönhetően, nem csak azok között, akik a világban élnek, de
még a szerzetesek között is nagyon ritka. Ó, a veszteség! Ettől megfosztva,
habár mindegyik küzd amennyire csak lehetséges az erény megszerzésért, és
elviseli a velejáró nehézségeket, a gyümölcsöket mégsem aratja le senki. Mivel
az Istenre való szakadatlan emlékezés* nélkül, és a szív és nousz
minden bűntől való megtisztítása nélkül, – egy tisztaság, amit ez a praxis
eredményez – lehetetlen gyümölcsöt teremni. Krisztus mondja: „Mert nélkülem
semmit sem tehettek;” és ismét: „Aki bennem marad és én ő benne, az bő termést
hoz” [17] Ezért feltételezem, hogy
nincs más magyarázat az életük során és haláluk után szentként
megkülönböztetett személyek jelenlegi hiányára, mint az, hogy ebben a korban
kevesen vannak, akik üdvözülnek. [18] Ennek az oka a teózishoz* emelő
praxis elhanyagolása. Valaki azt mondta, hogy a nousz átistenülése nélkül,
lehetetlen bárkinek is, hogy szentté váljon vagy üdvözüljön. Még csak hallani
is ijesztő, a valóban bölcsek atyák szerint, hogy az üdvözülés és a
teózis egy és ugyanaz. Ráadásul híján vagyunk az olyan könyveknek melyek
megtanítják nekünk hogyan törekedjünk a teózisra. Ezek nélkül szinte
lehetetlenség sikerre jutni ebben a törekvésben. Íme azonban a mindig jó és
nemes és Krisztust szerető Kiriosz Joannisz Mavrogordatosz[19], mindenkin felülemelkedve nagyvonalúságban, a szegények
szeretetében, vendégszeretetben és az erények többi részében, mindig telve
isteni buzgósággal, hogy a nagyközönségnek a hasznára legyen, inspirálva
Krisztus Kegyelmétől, Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és
átisteniesüljön, örömmé változtatta a mi siránkozásainkat, kiszabadítva minket
a zsákutcából. Teljes lelkével a nagyközönség elé tárja a teózis eszközeit, és
hogy úgy mondjam kézzel – lábbal segít és minden eszközzel hozzájárul ehhez a
célhoz, Isten örökkévalóság előtti tervéhez – Ahogy azt feljebb már említettük
–
Ez a
dicsőség! Ez a nagyszerűség! Íme a kéziratok melyek itt – ott feküdtek sötét sarkokban,
moly rágva és megvetve. Íme ezek a szövegek, melyek szisztematikusan vezetnek
minket a szív megtisztítására, a nousz őrzésére, a bennünk lévő kegyelem
visszaállítására és a teózisra. Íme mind összegyűlt, átadják őket a nyomtatás
nagy és ragyogó fényének. Szükséges volt, valóban szükséges volt, hogy ezek az
írások, melyek Isteni felvilágosítással beszélnek, méltónak találtassanak a
nyomtatás adta nyilvánosságra. Ezáltal Kiriosz Joannisz Mavrogordatosz felszabadítja
a másolás küszködései alól azokat, akik ismerik ezt a művészetet, és ezzel egy
időben azokban, akik nem ismerik, felkelti a heves érdeklődést, hogy
elsajátítsák őket és gyakorlatba ültessék.
És így,
nagyon kedves olvasó, kis költségen tiéd a mindig kiváló Kiriosz Joannisz
révén, ez a szellemi kiadvány, ami a belső éberség, a nousz józansága, és a
noetikus ima misztikus iskolájának kincse. Ez a könyv a praxis egy kiváló
kifejtése, a teóriának egy tévedhetetlen segítője, az Atyák Paradicsoma, az
erények arany gyűjteménye. Ez a könyv Jézus egy gazdag tanítása, egy harsona
mely felidézi a Kegyelmet, röviden, ez a teózis eszköze, a leginkább kívánt
dolog, ami után hosszú évek óta vágytunk, de nem találtuk. Ebből adódóan,
abszolút kötelesség és kötelezettség lenne hosszú imákkal kérlelni Istent a
jótevőért és társaiért, [20] hogy ők is elérjék a teózisnak ugyan azt a fokát; és mivel
megdolgoztak érte, elsőként élvezhessék annak gyümölcsét.
Ezen a
ponton azonban valaki félbeszakíthatja ezt a diskurzust mondván, hogy néhány
dolgot, ami sokak fülének furcsán hangozhat, nem helyénvaló kiadni ebben a
munkában, mert egy sajátos veszéllyel rendelkezik. Egy ilyen személynek röviden
csak azt válaszoljuk, hogy nem a saját ötleteinket követve vállaltuk ennek a munkának
az elkészítését, hanem inkább mások példáját követtük. Egyfelől a Szentírást,
ami nyomatékosan arra kér minden istenfélőt, hogy szakadatlanul imádkozzanak,
és hogy mindig az Úr legyen előttük. [21] Az Atyák írott
hagyományának oldaláról, Nagy Szent Vazul [22] azt mondja, hogy eretnekség azt mondani, hogy van valami tiltott
vagy lehetetlen a Szentlélek Parancsolataiban, és Gergely a Teológus minden
embernek, akit ő pásztorált, azt a tanácsot adta, hogy gyakrabban emlékezzenek
Istenre*, mint amilyen sűrűn a levegőt veszik. Továbbá az isteni
Aranyszájú három szentbeszédet írt a szakadatlan és noetikus imáról; és más
szentbeszédeiben is számtalan helyen arra buzdított mindenkit, hogy szüntelenül
imádkozzék. A csodálatra méltó Sínai Szent Gergely,[23] pedig különféle városokat járva,
tanította ezt az üdvözítő praxist.
Abból,
amit mondtunk egyértelműen látható, hogy ez a mű egy minden szempontból
kifogástalan praxist mutat be. Ebből adódóan nagyon hasznos lenne elfogadni a
Bölcsesség [24] meghívását a menyegzőre, és magasztos kiáltvánnyal meghívni
mindenkit, aki nem utálja a szellemi menyegzőket, és nem talál olyan, az
Evangéliumban említett,[25] kifogásokat a távolmaradásért, mint a földek, az ökrök és a nők.
Gyertek
hát gyertek! Egyetek a tudás kenyeréből és a bölcsességből, ami benne lakozik.
És igyatok a borból, ami szellemileg megörvendezteti a szívet, és megszünteti a
testi érzékelés tárgyaihoz való kötődéseket, az eksztázisa* által
produkált teózisnak köszönhetően. És részegedjetek meg egy valóban józan
részegségtől. Gyertek mind, kik részesei vagytok az ortodox elhivatottságnak,
mind világi hívők, mind szerzetesek és akik Isten Királyságát keresitek mely
bennetek van, és a kincset mely a szívetek mezejében van elrejtve. Ez a kincs
az édes Jézus Krisztus. És így szabadon ennek a világnak a fogságától, az
elmétek kóborlásától, és a szenvedélyektől megtisztított szívetekkel, a mi
Urunk Jézus Krisztus szakadatlan segítségül hívásával, együtt az e mű által
tanított többi közreműködő erénnyel, egyesülni fogtok egymással. És az így
egyesültek mind egyesülni fognak Istennel, A mi Urunk Atyjához intézett
könyörgése alapján, Aki azt mondta: „Hogy mindnyájan egy legyenek, ahogy te,
Atyám bennem vagy, és én tebenned.” [26]
Így Ővele
egyesülve, és teljesen átváltozva az isteni erósz által megvalósított
eksztázistól, bőségesen átistenülhettek, szellemi tudatosságot és biztos tudást
birtokolhattok, és visszatérhettek Isten eredeti tervéhez, dicsőítve az Atyát,
a Fiút, és a Szentlelket. Ehhez a transzcendensen Szent Istenhez illik minden
dicsőség, tisztelet és imádat a világ végezetéig. Ámen.
Fordította: Németh A. István ©
[1] Nazianzi Szent
Gergely (Kr. u. 329-390).
[2] Sirák Fiának könyve 15:14
[3] Abban az értelemben, hogy részesülünk Isten
„teremtetlen energiáiban”
[4] Hitvalló Szent Maximosz
[5] Zsoltárok könyve 32:11
[6] Itt több mint valószínű, hogy János Evangélistára
gondol Szent Nikodémosz.
[7] Levél az Efezusiaknak 4:13
[9] Apostolok cselekedetei 19:2
[10] Izajás könyve 63:16
[11] Lukács evangéliuma 17:21
[12] Máté evangéliuma 23:26
[13] Levél az Efezusiaknak 3:14-17
[14] Levél az Efezusiaknak 5:19
[15] Péter második levele 1:19
[16] Második törvénykönyv 4:24
[17] János evangéliuma 15:5
[18] Lukács evangéliuma 13:23
[19] Ő finanszírozta a Filokália első Görög nyelvű
kiadását, ami 1782-ben Velencében jelent meg. – A Magyar fordító megjegyzése
[20] A
„társak” kifejezés nyilvánvalóan Korinthoszi Szent Makárioszra és Áthoszi Szent
Nikodémoszra utal, akik szerkesztették és összeállították a Filokáliát
[21] Második
levél a Tesszalonikieknek 5:17, Zsoltárok könyve 15:8
[22] Kr.
u. 329-379
[24] Példabeszédek könyve 9:1-6
[25] Lukács evangéliuma 14:18-20
[26] János evangéliuma 17:21
