A Konstantinápolyi Patriarchátus, egyik tagja nemrégiben egy pünkösdi gyülekezetben szólalt fel, a beszédjét az 51. perctől lehet hallani. Természetesen, mint azt megszokhattuk, hitvédelemre nem kell számítanunk ettől az "ortodox paptól", de lássuk milyen lett volna egy ortodox ember kiállása ezek között az eltévelyedett pünkösdiek között:
Minden eretnekségnek megvan a maga „szellemisége”, a maga karakterisztikus hozzáállása a gyakorlati vallásos élethez. Ennélfogva a római katolikusoknak, egészen a közelmúltig, volt egy tisztán megkülönböztethető vallásossága, a „szent szív”, a pápaság, purgatórium és búcsú, különböző misztikusok kinyilatkoztatásai, és hasonlók; és egy óvatos ortodox megfigyelő, a Latin szellemiség ezen aspektusaiban, észrevehette Róma teológiai tévedéseinek gyakorlati következményeit. A fundamentalista protestantizmusnak is van egy saját megközelítése az imára, tipikus himnuszai, a szellemi „megújulás” vonatkozó megközelítése, és ezekben mind kimutathatóak a vallási életre alkalmazott alapvető tévedéseik a keresztény doktrínában. A jelen könyv az ökumenizmus „szellemiségéről”, a 20. század fő eretnekségéről szól.
Egészen a közelmúltig úgy tűnt, hogy az ökumenizmus valami annyira mesterséges, annyira szinkretikus dolog volt, hogy nem volt saját szellemisége; mind a kis és nagy ökumenikus összejövetelek „Liturgikus” menetrendje nem tűnt többnek, egy kifinomult protestáns vasárnapi misénél.
De az ökumenikus eretnekség természete – az a hit, hogy Krisztusnak nincsen egyetlen látható egyháza, csak most van kialakulóban – olyan, hogy befolyása alatt hajlamossá teszi a lelket bizonyos szellemi attitűdökre, melyek idővel egy tipikus ökumenikus „vallásosságot” és „szellemiséget” eredményeznek. Napjainkban ez úgy tűnik végül be is következik, ahogy a vallásos „elvárás” és „keresés” ökumenikus hozzáállása egy bizonyos „szellem” tevékenységével jutalmazódik, amely vallási megelégedést biztosít az ökumenikus szemétdomb meddő lelkeinek és egy olyan jellegzetes „vallásosságot” eredményez, amely hangvételében már nem pusztán protestáns. Ennek a könyvnek a megírása 1971 -ben kezdődött az legújabb „ökumenikus” divat vizsgálatával – nyitás a „nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszédre”. Erről a témáról négy fejezet bekerült a The Orthodox Word[1]-be 1971 és 1972-ben, tájékoztatva főként az 1960-as eseményekről egészen 1972-ig. Az utolsó ezen fejezetek közül egy részletes értekezés volt a „karizmatikus megújulásról”, melyet mostanában több ortodox pap is követni kezdett Amerikában, és ezt a mozgalmat egyfajta „ökumenikus szellemiségként” definiálta, beleértve vallási tapasztalatokat, melyek jellegzetesen nem keresztények. Különösen ez az utolsó fejezet nagy érdeklődést váltott ki az ortodox emberek körében, és segített meggyőzni néhányukat, hogy ne vegyenek részt a „karizmatikus” mozgalomban. Mások, akik már részt vettek „karizmatikus” találkozókon, elhagyták a mozgalmat, és megerősítették e cikk számos következtetését. Azóta az amerikai „ortodox” plébániákban a „karizmatikus megújulás”, Eusebius Stephanou Atya a The Logos című folyóirata alapján ítélve, teljes mértékben átvette a protestáns megújulási láz nyelvét és technikáit, és annak unortodox karaktere minden komoly megfigyelő számára egyértelművé vált. Támogatóinak protestáns mentalitása ellenére azonban a „karizmatikus megújulás”, mint „szellemi” mozgalom határozottan más, mint a protestantizmus. Annak e cikkben, mint egyfajta „keresztény” médiumizmusként, amelyet több megfigyelő is megerősített, történő jellemzése összekapcsolja azt az új „ökumenikus szellemiséggel”, amelyből egy új, nem keresztény vallás születik.
1974 nyarán az Oroszországon Kívüli Orosz Ortodox Egyház egyik amerikai monostorába látogatott egy fiatalember, akit az egyik ott élő szerzeteshez irányított egy „szellem”, amely állandóan megjelent számára. Rövid látogatása során kibontakozott ennek a fiatalembernek a története. Konzervatív protestáns családból származott, melyet szellemileg sivárnak talált, és a pünkösdi „egyház”-hoz tartozó nagymamája által, megnyílt a „szellemi” tapasztalatoknak: abban a pillanatban, amikor megérintette a nagymamájától kapott bibliáját, „szellemi ajándékokban” részesült – leginkább egy láthatatlan „szellem” látogatta, aki pontos utasításokat adott neki arról, hogy merre járjon és vezessen; és képes volt mások hipnotizálására és lebegtetésére is (egy képesség, melyet játékosan használt az ateistaismerősei terrorizálására). Időnként megkérdőjelezte, hogy „ajándékai” Istentől származnak, de ezek a kétségek leküzdésre kerültek, amikor arra a tényre gondolt, hogy szellemi „sivársága” eltűnt, hogy ez a „szellemi megújulás” a Bibliával való érintkezésből ered, és úgy tűnt nagyon gazdag imádságos és „szellemi” életet él. Amikor ebben a monostorban megismerkedett az ortodoxiával, és különösen a „karizmatikus megújulásról” szóló cikk elolvasása után, elismerte, hogy itt találta meg az első alapos és egyértelmű magyarázatot „szellemi” tapasztalataira; bevallotta, hogy valószínűleg, a „szelleme” egy gonosz szellem volt. Ez a felismerés azonban úgy tűnt, hogy nem érintette meg a szívét, és elment anélkül, hogy áttért volna az ortodox hitre. Két évvel későbbi következő látogatásakor ez az ember felfedte, hogy feladta a „karizmatikus” tevékenységeket, mint túlságosan ijesztőeket, és hogy most szellemileg elégedett a Zen meditáció gyakorlásával.
Ez a szoros kapcsolat a „keresztény” és „keleti” szellemi tapasztalatok között jellemző napjaink „ökumenikus” szellemiségére. Ez a második kiadás sok mindennel bővült a keleti vallásos kultuszok, és azok napjainkban gyakorolt hatását illetően, továbbá egy olyan nagy „világi” jelenséget illetően, amely segíti az „új vallási tudatosság” kialakítását, még a nem vallásos emberek között is. Ezek közül önmagában egyiknek sincs döntő jelentősége a kortárs ember szellemi felépítésében; de mindegyik a maga módján jelzi a mai emberek törekvését arra, hogy egy új szellemi utat találjanak, amely különbözik a tegnap kereszténységtől, és ezek összessége egy cél félelmetes egységét mutatja, melynek végterméke csak most kezd a horizont felé emelkedni.
Röviddel a „karizmatikus megújulásról” szóló cikk megjelenése után, a The Ortodox Word kapott egy levelet egy köztiszteletben álló orosz ortodox egyházi írótól, aki jártas a teológiai és szellemi irodalomban, mondván: „Amit ön itt leírt az a jövő vallása, az Antikrisztus vallása”. Egyre több ilyen és ehhez hasonló hamis szellemiség ragadja el, még a névlegesen ortodox keresztényeket is, elborzadunk látván azt a megtévesztést, amelybe a szellemileg fel nem készült keresztények eshetnek. Ez a könyv egy figyelmeztetés számukra és mindenki számára, aki tudatos ortodox keresztény életet akar élni, egy tisztátalan szellemek uralta világ-ban. Ez nem egy kimerítő leírása ennek a vallásnak, amely még nem érte el végső formáját, hanem inkább azoknak a szellemi tendenciáknak az előzetes feltárása, amelyek tényleg úgy tűnik, hogy előkészítik az utat egy valóban kereszténység ellenes vallás számára, egy vallás mely kifelé „keresztény”, viszont egy pogány „beavatási” tapasztalatra összpontosul. Reméljük, hogy a sátán, a sötétség fejedelmének, a „keresztények” között egyre nyilvánvalóbbá és szörnyűbbé váló tevékenységének ezen körülírása, az Isteni kegyelem elveszítésének félelmével ösztönzi majd a valódi ortodox keresztényeket, és visszafordítja őket a keresztény élet tiszta forrásaihoz: a Szentíráshoz és az ortodoxia szentatyáinak szellemi doktrínájához!
[1] Seraphim Rose által alapított ortodox magazin.
„A Szentlélek új kora”
Nicholas Berdyaevet (1874–1949) semelyik normális korban nem tartották volna ortodox kereszténynek. Talán leginkább egy gnosztikus-humanista filozófusnak lehetne leírni, aki inkább a nyugati szektákból és „misztikusokból” merítette inspirációját, mintsem bármelyik ortodox forrásból. Az, hogy néhány ortodox körben még ma is „ortodox filozófusnak” vagy „teológusnak” nevezik, az korunk vallási tudatlanságának szomorú tükröződése. A következőkben idézni fogunk írásaiból.
Megvetéssel tekintett az ortodox atyákra, a „történelmi ortodoxia aszketikus szerzetesi szellemiségére”, sőt az egész „konzervatív kereszténységre, amely... az ember szellemi energiáit a bűnbánat és üdvözülés felé irányítják,” Berdyaev inkább egy „belső egyházra” vágyott, a „Szentlélek egyházára,” az „élet szellemi szemléletére, mely a 18. században a szabadkőműves páholyokban talált menedéket.” Az „egyház”, véleménye szerint, „még mindig csak egy merően potenciális stádiumban van,” nem „teljes”; ő egy „ökumenikus vallás” eljövetelét várta, a „vallás teljességét”, ami nem csak a különböző keresztény szerveket (mert „a kereszténységnek képesnek kell lennie számos formában létezni az univerzális egyházban”), hanem a „minden eretnekség részleges igazságát” és a „modern ember minden humanista kreatív tevékenységét... egy, a Lélekben felszentelt vallási tapasztalatként egyesítené. Egy „új kereszténység” van kialakulóban, egy „új misztika, amely mélyebb lesz, mint a vallások és azokat egyesíteni fogja”. Mert „van egy nagy szellemi testvériség... melybe nem csak a kelet és nyugat egyházai tartoznak, hanem mindenki, akinek akarata Isten és az Isteni felé irányul, valójában mindazok, akik vala-miféle spirituális emelkedésre törekednek” – azaz minden vallás, szekta és vallásos ideológia tagjai. Megjövendölte egy „új és végső kinyilatkoztatás” eljövetelét. A „Szentlélek Új Kora,” feltámasztva Gioacchino da Főre, 12. századi latin szerzetes előrejelzését, aki látta az Atya (Ószövetség) és a Fiú (Újszövetség) két korszakát, amint utat engednek egy végső kornak, a „Szentlélek harmadik korának”. Berdyaev azt írja: „A világ egy új szellemiség és egy új misztika felé halad; ebben nem lesz többé aszketikus világkép”. „A keresztény egység felé történő haladás sikere, egy új korszakot feltételez magában a kereszténységben, egy új és mély szellemiséget, ami a Szentlélek új kiáradását jelenti”.
Nyilvánvalóan nincs semmi közös a szuperökumenikus fantáziák és az ortodox kereszténység között, amit Berdyaev valójában megvetett. De bárki, aki tudatában van korunk vallási légkörének, láthatja, hogy ezek a fantáziák valójában megfelelnek a mai vallásos gondolkodás egyik vezető áramlatának. Úgy tűnik Berdyaev valóban „próféta”, vagy inkább, érzékeny a vallásos gondolkodás és érzés egy áramlatára, amely napjaiban nem volt olyannyira nyilvánvaló, de mára szinte uralkodóvá vált. Mindenhol a „Lélek új mozgalmáról” hallunk, és most egy görög ortodox pap, Stephanou Eusebius atya, meghív minden ortodox keresztényt, hogy csatlakozzon ebbe a mozgalomba, amikor a „Szentlélek csodálatos kiáradásáról” ír. (The Logos, január, 1972). Máshol ugyanebben a kiadványban (március, 1972, 8. old.) a társszerkesztő Ashanin, nem csak Berdyaev nevét hívja segítségül, hanem annak egész programját: „Ajánljuk Nicholas Berdyaev, napjaink nagy szellemi prófétájának, írásait. Ez a szellemi géniusz... a szellemi kreativitás legnagyobb teológusa... Most megtört az ortodoxia selyemgubója... Isten Logosza az Őbenne rejlő történelmük és küldetésük egy új felfogására vezeti népét. A Logosz [a] hírnöke ennek az új kornak, az ortodoxia új állapotának”.
- Részlet Seraphim Rose atya Az ortodoxia és a jövö vallása című könyvéből
