Az atyák azt mondják, az ember úgy tehet szert az istenfélelemre, ha emlékezetben tartja a halált, ha szem előtt tartja a kárhozatot, ha esténként megvizsgálja magát, hogy hogyan töltötte a napot, s reggelente ismét csak megvizsgálja magát, hogy hogyan telt az éjszaka, ha kerüli a bizalmaskodást, s ha istenfélő emberekhez társul. Mesélik, hogy egyszer egy testvér megkérdezte az egyik öregtől: „Mit tegyek, atya, hogy féljem az Istent?" Az öreg pedig így válaszolt neki- „Menj, csatlakozz egy istenfélő emberhez, s azáltal, hogy s féli az Istent, te is meg fogod tanulni az istenfélelmet".
Ezzel szemben az istenfélelmet úgy úzzük el magunktól, ha mindezek ellenkezőjét tesszük, azaz ha nem tartjuk emlékezetünkben a halált és a kárhozatot, ha nem ügyelünk magunkra, ha nem vizsgáljuk meg, hogyan töltjük el életünk napjait, hanem közönyben élünk, válogatás nélkül mindenkivel kapcsolatot keresünk, s ha bizalmaskodunk másokkal. Ez utóbbi a lehető legrosszabb, amit tehetünk, mert ez mindent teljesen el tud pusztítani. Hiszen mi más űzné olyan távol a lélektől az istenfélelmet, mint a bizalmaskodás? Ezért van, hogy amikor Agathón abbát megkérdezték a bizalmaskodásról, azt mondta: olyan az, mint az égető hőség, amely ha beköszönt, minden menekül a színe elől, s tönkreteszi a fák gyümölcsét. Látjátok, uraim, a szenvedély erejét? Látjátok tomboló dühét? S amikor újra rákérdeztek, hogy valóban ennyire veszélyes volna a bizalmaskodás, így szólt: „Nincsen veszélyesebb szenvedély a bizalmaskodásnál, hiszen ez az összes szenvedély szülőanyja". Igen helyesen és bölcsen mondta, hogy a bizalmaskodás minden szenvedély szülőanyja, mivel kiűzi az istenfélelmet a lélekből. Mert ha az Úr félelme révén fordul el mindenki a rossztól, akkor ahol nincs meg az istenfélelem, ott szükségképpen felüti a fejét minden szenvedély. Isten mentse meg lelkünket a bizalmaskodás halált hozó szenvedélyétől!
A bizalmaskodásnak sok formája létezik. Megmutatkozhat szavakban, érintésekben és tekintetekben is. A bizalmaskodásból származik a pletykálkodás, a világi dolgokról való beszéd, a viccelődés és a tiszteletlen nevetésre való ingerlés. Az is a bizalmaskodáshoz tartozik, ha valakit megérintünk, bár nem lenne rá szükség, ha valakire szórakozásból rátesszük a kezünket, ha valakit lökdösünk vagy valakitől elveszünk valamit, s ha valakire illetlen tekintettel nézünk. Mindezt a bizalmaskodás műveli, mindez abból származik, hogy a lélekből kiveszett az istenfélelem, s ez az embert apránként Isten teljes megvetéséhez vezeti. Ezért mondta Isten, amikor a parancsokat adta: ,Tegyétek tisztelettudókká Izrael fiait (Lev 15,31)". Hiszen tisztelettudó magatartás nélkül senki sem képes az istenfélelemre, s nélküle egyetlen parancsot sem lehet megtartani. Ezért aztán nincs szörnyűbb, mint a bizalmaskodás, s ezért minden szenvedély szülőanyja, mert megszünteti a tiszteletet, messze űzi az istenfélelmet, s megvetést szül.
Mivel egymás között bizalmaskodtok, ezért vagytok egymással szemtelenek, ezért szóljátok meg egymást, s ezért sértegetitek egymást. S ha valaki köztetek lát valami haszontalanságot, mindjárt megy, pletykálkodni kezd róla, sa másik testvér szívébe veti a dolgot. Ezzel pedig nemcsak magának árt, hanem a testvérnek is, mintegy rossz mérget csepegtetve a szívébe. S gyakran előfordul, hogy a testvér a lelkét az imádság vagy valami más, jó dolog felé fordítaná, de az illető jön, mindjárt locsogni kezd valamiról, s nemcsak a jó és hasznos dolgot lehetetleníti el, hanem még kisértést is támaszt a másik számára. S nincs is annál súlyosabb és gyászosabb dolog, mint amikor valaki egyszerre karosítja meg magát és a felebarátot.
Legyünk tehát tisztelettudóak, testvérek, óvakodjunk attól, hogy ártsunk magunknak és egymásnak, legyünk egymás iránt tisztelettel, s törekedjünk arra, hogy sose bámuljunk rosszallóan egymás arcába, mert ez is a bizalmaskodás egy formája - ahogyan azt a szent öregek közül valaki megfogalmazta.
Ha előfordul, hogy valaki azt látja, hogy testvére bűnt követ el, ne illesse őt megvetéssel, de az se történjék, hogy hallgatásával hagyja őt elveszni. Ugyanakkor ne hordja le, és ne mondjon rosszat róla, hanem együttérzéssel és istenfélelemmel szóljon annak, akinek hatalmában áll őt helyreigazítani, vagy pedig ő maga mondja neki szeretettel és alázattal a következőket: „Bocsáss meg, testvérem, rendetlen ember vagyok, mégis úgy tűnik nekem, hogy talán ezt és ezt a dolgot nem helyesen tesszük". Ha nem hallgatna rá, szóljon valaki olyannak, aki szerinte jó, bizalmas viszonyban van az illető testvérrel. Vagy a vétek súlyát mérlegelve szóljon vagy a közvetlen elöljárójának, vagy az apátnak, s ne nyugtalankodjon a dolog miatt. De mindebben a testvér javulása legyen a célja – amint mondtuk -, s ne a pletykálkodás, a megszólás vagy a testvér megvetése. Ne is akarja őt úgymond kioktatni, és ne is ítélje el őt. Ne forduljon elő, hogy miközben úgy tesz, mintha a testvér javulása lenne a célja, közben belül az imént említett dolgok mozgatják. Mert ha szól az apátjának, s nem a testvér javulása vezeti, vagy nem a miatt teszi, mert neki magának nehézséget jelent a dolog, valójában bűnt követ el, méghozzá a megszólás bűnét. Ezért vizsgálja meg saját szívét, s ha szenvedélyes indítékot talál benne, inkább ne mondjon semmit. Ha pedig alaposan megvizsgálta magát, s arra jutott, hogy együttérzésből és a másik javára akar szólni, de ezzel együtt mégis ostromolja belül egy szenvedélyes gondolat is, alázatosan tárja fel az apát előtt mind a saját dolgát, mind a testvérét, s mondja: „A lelkiismeretem tanúsítja, hogy a javulás érdekében akarok szólni, de bensőmben tapasztalom, hogy a jó szándékhoz rossz gondolat is keveredik. Hogy azért-e, mert régen volt valami nézeteltérésem a testvérrel, nem tudom. Vagy az is lehet, hogy valami csalárd gondolat akadályozza bennem, hogy szóljak, s így akar eltéríteni a javulás lehetőségétől – ezt sem tudom. Erre majd az apát meg fogja neki mondani, mi a hasznosabb: ha szól, vagy ha nem szól.
Előfordul, hogy valaki nem a testvér javát szem előtt tartva tesz szóvá valamit, nem is azért, mert neki magának gondot okozott a dolog, nem is azért, mert a sérelmeket akarja felhánytorgatni, hanem egyszerűen csak azért, mert fecsegni akar. S vajon mi haszna van az ilyen üres beszédnek? Gyakran a testvér aztán megtudja, hogy beszéltek róla, és zaklatottá válik, s az egésznek szomorúság, újabb és újabb sérelem lesz a vége. Ezzel szemben, amikor valaki a másik javára tesz szóvá valamit - ahogyan mondtuk -, s ha tényleg csak az vezérli, akkor Isten nem engedni, hogy abból zaklatottság származzon, s azt sem hagyja, hogy szomorúság vagy sérelem legyen a következménye.
