A kereszténység fő dolga, Isten Igéjének világos tanítása szerint, az isteni buzgóság tüze, az Isten és az Ő dicsősége iránti buzgóság – a szent buzgóság, amely egyedül képes arra, hogy az embert Istennek tetsző munkára és küzdelmekre ösztönözze, és amely nélkül nincs hiteles lelki élet és nincs és nem is lehet igazi kereszténység. E szent buzgóság nélkül a keresztények csak névben "keresztények": csak "élőknek neveztetnek", de a valóságban "halottak", ahogyan a misztériumok szent látnokának, Jánosnak mondták (Apok. 3:1). Az igazi lelki buzgóság mindenekelőtt az Isten dicsőségéért való buzgóságban nyilvánul meg, amelyet a Miatyánk szavai tanítanak meg, amelyek már az elején állnak: Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te Királyságod, legyen meg a te akaratod, amint a földön, úgy a mennyben is.
Akik Isten dicsőségéért buzgólkodnak, maguk is teljes szívükből dicsőítik Istent – gondolatban és érzésben, szavakkal és tettekkel és egész életükkel –, és természetesen arra vágynak, hogy minden más ember ugyanígy dicsőítse Istent. Természetesen nem tűrhetik közönyösen, ha jelenlétükben valamilyen módon Isten nevét gyalázzák vagy a szent dolgokat kigúnyolják. Mivel buzgólkodnak Istenért, őszintén törekednek arra, hogy Istennek tetszenek, és lényük teljes erejével egyedül Őt szolgálják, és készek elfeledkezni önmagukról egészen életük feláldozásáig, hogy minden embert elhívjanak az Istennek való tetszésre, Isten szolgálatára. Nem tudják nyugodtan hallgatni az istenkáromlást, ezért nem tudnak közösséget vállalni és barátságot kötni Isten Nevének istenkáromlóival és gúnyolódóival, valamint a szent dolgok megvetőivel.
Az Isten dicsőségéért való tüzes buzgóság feltűnő és rendkívül világos példája az Ószövetség mélyéről érkezik hozzánk Isten nagy prófétájában, a lángoló Illésben, aki lelkében elszomorodott, amikor látta népe Istentől való elfordulását, amelyet az istentelen király, Aháb vezetett, aki bevezette Izraelbe Baál pogány imádatát az igaz Isten helyett.
Nagyon buzgólkodtam az Úrért, a Seregek Istenéért, mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, lerontották oltáraidat, megölték prófétáidat karddal, egyedül én maradtam meg, s most nekem is életemre törnek, hogy elvegyék. (3Királyok 19:10).
És íme, ez a szent buzgóság arra ébreszti őt, az Isten reá boruló kegyelmének ereje által, mint az Istentől hitehagyott Izráel fenyítését, hogy „bezárja az eget”, (3Királyok 17:1; 18:42-45; Jakab 5:17-18), úgyhogy három évig nem volt sem eső, sem harmat. és hat hónap.
Ugyanez a buzgóság keltette fel később Illést, hogy megölje Baál hamis prófétáit és papjait, miután a tűz csodálatosan alászállt az égből a Kármel-hegyre, hogy ezek a csalók többé ne térítsék el Izrael fiait Isten igaz imádatától (3Királyok 18:40).
Ugyanennek az isteni buzgóságnak az erejével Szent Illés tüzet hozott le az égből, amely elégette a hadnagyot és ötven emberét, akiket a király küldött, hogy elfogják (4Királyok 1:9-14).
Hogy mindez valójában Istennek tetsző szent buzgóság volt, arról tanúskodik az a tény, hogy Illés szent próféta nem minden ember szokásos halálával halt meg, hanem csodával határos módon tűzes szekéren emelkedett fel a égbe, mintegy jelezve hitelesen tüzes buzgalmát Istenért (4királyok 2:10-12).
De már akkor, a szigorú Ószövetségben maga az Úr mutatta meg igaz szolgájának, hogy ilyen szigorú intézkedésekhez csak szélsőséges esetekben lehet folyamodni, mert az Úr nem volt abban a nagy és erős szélben, amely szétszaggatta a hegyeket és összezúzta a sziklákat, és sem a földrengésben és sem a tűzben, hanem a lágy szellő hangjában (3Királyok 19:11-12).
Ez volt az oka annak, hogy amikor Jakab és János, akik különösen buzgólkodtak isteni tanítójuk dicsőségéért, tüzet akartak lehozni a mennyből, Illés szent prófétát utánozva, hogy megbüntesse a szamaritánusokat, akik nem akarták őket befogadni, amikor a szamaritánus falun át Jeruzsálembe sétáltak, az Úr megtiltotta nekik ezt, mondván: Nem tudjátok, milyen szellemtől vagytok, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek lelkét elpusztítsa, hanem hogy megmentse (Lukács 9:51-56).
És mindazonáltal (a békesség mértéktelen szerelmesei figyeljenek!) maga az Úr Jézus Krisztus, aki azt mondta: Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű (Mt 11,29), néha szükségesnek találta a nagy szigorúság megnyilvánulását és, hogy szigorú intézkedésekhez folyamodjunk, éppen ezzel a ténnyel is megtanítva bennünket, hogy a szelídség és az alázatosság nem jelent gerinctelenséget, és nem szabad engedni a nyilvánvaló gonoszság előtt, és hogy az igaz kereszténynek távol kell lennie a cukros érzelmektől, és nem szabad meghátrálnia a gonosszal szemben, amely elbizakodottan emeli fel fejét, de mindig megalkuvást nem ismerve a gonosszal szemben, és minden rendelkezésére álló eszközzel harcolva ellene, hogy határozottan megszüntesse a gonosz terjedését és megerősödését az emberek között.
Emlékezzünk vissza, milyen kemény vádló szavakkal fordult az Úr a héber nép lelki vezetőihez, az írástudókhoz és a farizeusokhoz, elítélve őket képmutatásért és törvénytelenségért: Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, és megfenyegette őket Isten ítéletével! (Mt 23:29).
És amikor a szavak elégtelennek bizonyultak, tettekkel lépett fel a törvénytelenekkel szemben. Így, amikor megállapította, hogy a Templomban ökröket, birkákat és galambokat árulnak, és pénzváltók ülnek benne, akkor zsinórokból egy korbácsot csinált és kiűzte őket a Templomból, a juhokat és az ökröket is és a pénzváltók pénzét kiöntötte, az asztalokat pedig felborította (János 2:14-15; Máté 21:12-13).
És sok más példát is ismerünk a szent és egyháztörténetből, amikor a meggyőző szavak nem bizonyultak elegendőnek; és a gonosz Megállításához szigorúbb intézkedésekhez és határozott cselekedetekhez kellett folyamodni.
De elengedhetetlen, hogy ilyen esetekben valóban csak tiszta és szent buzgóság legyen az emberben Isten dicsőségéért, anélkül, hogy az önszeretet vagy az emberi szenvedélyek egyéb törekvései keverednének, amelyek csak az Isten iránti állítólagos szent buzgóság mögé rejtőznek!
Az egyház történetében Krisztus nagy hierarchája, Csodatévő Miklós, a líciai Műra érseke, akinek emlékét ortodox naptárunk szerint december 6-án ünnepeljük, éppen egy ilyen hitelesen szent buzgóság által vált dicsővé, a gonosszal szembeni döntő kibékíthetetlenséggel. Ki ne ismerné Krisztusnak ezt a csodálatos hierarcháját?
Szent Miklós legjellemzőbb vonása, amely ilyen dicsőséget adott neki, rendkívüli keresztény irgalmassága: az egyszerű orosz nép általában "Kegyes Miklósnak" hívja, ez a cím élete tényein és azon számtalan eseményein alapul, mikor segítséget az embereknek.
Ám egyszer ez a nagy hierarcha, aki oly dicsőséges volt a felebarát iránti irgalmáért, oly tettet hajtott végre, amely sokakat megzavart, és még most is zavarja őket, jóllehet ennek hitelességét az ikonográfiánkban és az isteni szolgálatainkban foglalt egyházi hagyomány tanúsítja.
A hagyomány szerint Szent Miklós részt vett az I. Nicaeai Ökumenikus Zsinatban, amely elítélte az eretnek Ariust, aki tagadta a Szentháromság második személyének, Isten Fiának istenségét. Az ezzel kapcsolatos viták során Szent Miklós nem tudta közömbösen hallgatni az arrogáns eretnek, a büszkeségtől megszállott Arius istenkáromló beszédeit, aki megalázta az Isten Fia isteni méltóságát, és az egész zsinat előtt az arcába vágott kezével. Ez olyan általános megdöbbenést váltott ki, hogy a zsinat atyái elrendelték, hogy a merész hierarchát megfosszák rangjától. Ám azon az éjszakán egy csodálatos látomás értet őket: látták, hogyan adta át az Úr Jézus Krisztus Szent Miklósnak az Ő szent evangéliumát, és a Legtisztább Istenszülő a püspöki omoforiont tette vállára. És akkor megértették, hogy Szent Miklóst tettében nem valami gonosz, szenvedélyesen bűnös indíték vezérelte, hanem kizárólag a tiszta, szent buzgóság Isten dicsőségéért. És megbocsátottak a hierarchának, hatályon kívül helyezve az ellene hozott ítéletet.
Egy ilyen festői példát idézve a legkevésbé sem akarjuk azt mondani, hogy ezt a példát mindannyian szó szerint követhetjük, vagy kellene követnünk: hiszen ehhez éppolyan nagy szent hierarchának kellene lennünk, mint Szent Miklós. De ennek feltétlenül meg kell győznie bennünket arról, hogy ne merjünk közömbösek maradni vagy nem törődni a gonoszság megnyilvánulásaival a világban, különösen akkor, ha ez Isten dicsősége, a mi és egyházunk szent hite. Itt teljesen megalkuvást nem ismerőnek kell mutatnunk magunkat, és ne merjünk semmiféle ravasz megalkuvást vagy megbékélést kötni, még csak külsőleg sem, vagy akár bármiféle megegyezésre jutni a gonosszal. Személyes ellenségeinknek Krisztus parancsa szerint mindent meg kell bocsátanunk, de Isten ellenségeivel nem lehet békességünk! Az Isten ellenségeivel való barátság minket is Isten ellenségeivé tesz: ez árulás Istennel szemben, bármilyen jónak tűnő ürüggyel is teszik, és itt semmiféle ravaszság vagy ügyes önigazolás nem tud segíteni!
Érdemes megjegyezni, hogy Szent Miklósnak ez a tette mennyire nemtetszett kortársainak, akik beleegyezik a gonoszságba, a hamis "keresztényi szeretet" propagandájába, amely nem csak az eretnekekkel, a hit és az egyház üldözőivel kész megbékíteni, de még magával az ördöggel is, az „egyetemes szereter” és a „mindenek egyesülése” nevében – ezek a szlogenek napjainkban oly divatossá váltak. Ennek érdekében ezek a beleegyezők még azt a tényt is megcáfolják, hogy Szent Miklós részt vett az I. Ökumenikus Zsinatban, pedig ezt a tényt Szent Egyházunk elfogadja, ezért mindannyiunknak megbízhatóként kell tisztelnie.
Mindez természetesen azért történik, mert a kortárs emberek között, még azok között is, akik magukat "keresztényeknek" nevezik, már nincs hiteles szent buzgóság Istenért és dicsőségéért, nincs buzgóság Megváltó Krisztusunkért, nincs buzgóság a Szent Egyházért és Isten minden szent dolgáért. Ehelyett a langyos közöny, a saját földi boldoguláson kívül mindennel szembeni közömbös hozzáállás érvényesül, elfeledkezve Isten igazságos ítéletéről, amely mindannyiunkra könyörtelenül vár, és az örökkévalóságról, amely majd megnyilatkozik a halál után.
E szent buzgóság nélkül pedig, amint az elején hangsúlyoztuk, nincs igazi kereszténység, nincs hiteles lelki élet – Krisztusban való élet. Ezért ezt váltották fel most mindenféle olcsó helyettesítők, olykor egészen alacsonyak, amelyek is megfelelnek a kortárs ember ízlésének és hozzáállásának. És ezért az ilyen álkeresztények, akik képmutatással ügyesen leplezik szellemi ürességüket, gyakran nagy sikert aratnak a kortárs társadalomban, amelyből az autentikus spiritualitást kimosták; miközben Isten dicsőségének hiteles buzgóit megvetik és üldözik, mint „nehéz embereket”, „intoleráns fanatikusokat”, „az idők mögött lemaradt embereket”.
És így most is szemünk előtt zajlik a „rostálás”: van, aki mindvégig Krisztussal marad, és van, aki könnyedén és természetesen csatlakozik ellenfelének, az Antikrisztusnak táborához, különösen akkor, amikor hitünket fenyegető megpróbáltatások órája eljön, amikor pontosan meg kell majd mutatni a maga teljességében szent buzgóságunk teljes erejét, amelyet sokan "fanatizmusként" utálnak.
De ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az igazi szent buzgóság mellett van megértés nélküli buzgóság is – a buzgóság, amely elveszti értékét, mert hiányzik benne a legfontosabb keresztény erény: a megkülönböztetés (diakrízisz), és ezért az a haszon helyett kárt okozhat.
És van egy hamis, hazug buzgóság is, amelynek álarca mögött a hétköznapi emberi szenvedélyek – leggyakrabban a büszkeség, a hatalom- és becsületszeretet – habzása, valamint egy olyan pártpolitika érdekei rejtőznek, mint amilyen a politikai küzdelmekben vezető szerepet játszik, amelyeknek nem lehet helye a lelki életben, a nyilvános egyházi életben, de amivel sajnos gyakran lehet találkozni korunkban, és ami az egyházban minden elképzelhető viszálynak és zavarnak a legfőbb előidézője, az egyház irányítói és felbujtói, amelyek gyakran valamilyen vélt idealizmus mögé bújnak, de valójában csak saját személyes céljaikat követik, nem Istennek, hanem saját önimádatuknak igyekeznek tetszeni, és nem Isten dicsőségére buzgólkodnak, hanem a saját és a kollégáik és pártjuk partizánjai dicsőségére.
Mindez, magától értetődően, mélyen idegen az igazi szent buzgóságtól, ellenséges vele, bűnös és bűnös, mert csak kompromittálja szent hitünket és egyházunkat!
Tehát a választás előttünk áll: Krisztussal vagy az Antikrisztussal vagyunk?
Közel az idő (Apok.22:10) – erre figyelmeztettek minket, keresztényeket, még a szent apostolok is. És ha „közel” volt akkor, az apostoli időkben, mennyivel „közelebb” van most, a Krisztustól való nyilvánvaló hitehagyás és a szent hitünk és egyházunk elleni üldöztetés baljós napjainban?!
És ha ezekben a sorsdöntő napokban szilárdan elhatározzuk, hogy nem csak szavakban, hanem tettekben is Krisztussal maradunk, akkor már most, anélkül, hogy halasztanánk, meg kell szakítani a baráti köteléket, és a közösség minden formáját, a közeledő Antikrisztus szolgáival, akikből oly ő sokat sorozott a mai világban, az egyetemes "béke" és "jólét" hazug ürügyei alatt; és különösen feltétel nélkül meg kell szabadulnunk minden nekik való alávetettségtől és a tőlük való függéstől, még akkor is, ha ez összefügghet földi jólétünk kárával, vagy akár magát a földi életünket veszélyeztetheti.
Az örökkévalóság fontosabb, mint rövid földi létünk, és pontosan erre kell felkészülnünk!
És ezért az EGYEDÜL ISTENÉRT, KRISZTUSÉRT VALÓ SZENT BUZGALOM, mindenféle ravaszság vagy kétértelmű ravasz POLITIKA nélkül kell, hogy vezessen minket minden tettünkben és cselekedetünkben.
Ellenkező esetben egy szigorú mondat fenyeget bennünket: De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból. (Jel. 3:16).
Legyetek tehát buzgók, és térjetek meg! (Jel. 3:19). Ámin.
