[Levél a kolosszeieknek 1:18-23, Lukács 8:22-25] Amikor hajóra szálltak, hogy a tó másik felére jussanak, gondolták az apostolok, hogy vihar éri utol őket és az életük veszélyben forog majd? Mindazonáltal, hirtelen vihar kerekedett és nem remélték, hogy életben maradnak. Ilyen az életünk útja! Nem tudod hogyan és honnan fog utolérni a sorscsapás, ami akár el is pusztíthat. Levegő, víz, tűz, vadállatok, emberek, madarak, ház, egyszóval – minden körülöttünk halálunk eszközévé válhat hirtelen. Ebből egy törvényszerűség is fakad: élj úgy, hogy életed minden pillanatában készen légy a halállal találkozni és félelem nélkül lépj a birodalmába. Tégy mindent úgy az életedben, ahogy a kötelesség előírja, de ne feledd el semmiképpen, hogy akár azonnal átköltözhetsz abba az országba, ahonnan nincs visszatérés. Ha erről megfeledkezel, attól nem fog távozásod eldöntött órája kitolódni. Ha a gondolataidból szándékosan elűzöd a halálra, erre a meghatározó megrázkódtatásra való emlékezést, attól nem fog csökkenni az örök érvénye a halálod utáni történéseknek. Kötelezd el életedet Istennek és helyezz mindent Isten kezébe; óráról órára úgy töltsd az idődet, hogy ez az óra az utolsó. Ettől az üres élvezetek száma csökkenni fog; míg a halál idején a lemondást mérhetetlenül felülmúlva kárpótolja egy olyan öröm, amihez nincs a földi életben fogható.
