[Második levél a korintusiaknak 3:12-18, Lukács 6:1-10] Az Úr Jézus tanítványai gabonakalászokat téptek le, kezeikkel kimorzsolták és megették a magvakat sabbatkor – egy tett, ami külsőleg és lényegében is rendkívül jelentéktelen, azonban a farizeusok nem tudták visszafogni magukat és korholták a tanítványokat. Mi zajlott le bennük, mi miatt hánytorgatták fel az ügyet? Látszólag az értelem nélküli buzgóság, de esszenciálisan az ítélkezés szelleme miatt. Ennek a szelleme rátapad mindenre és mindent egy komor törvénytelenség és pusztulás jelenségének mutat. Ez a gyengeség kisebb vagy nagyobb mértékben mindenkire jellemző, aki nem figyeli magát. Nem mindenki önti szavakba ítélkező gondolatait, de ritka, hogy valaki tartózkodjon tőlük. Valaki a szív mellett ül és felszítja az ítélkezés szellemét, az pedig előretör. Ugyanakkor a bíráló maga is készen áll helytelen tetteket végbevinni, feltéve, ha senki sem látja, és folyamatosan olyan állapotban van, ami egy bizonyos értelemben nem jó. Úgy fest, mintha pont ezért bírálna és ítélne meg – azért, hogy helyrebillentse a belső sértett és elnyomott igazságérzetét azáltal, hogy másokat támad, még ha alaptalanul is. Aki szereti az igazságosságot és az igazságosság talapzatán áll, tudja, milyen nehéz a helyes cselekvést elérni és mennyivel nehezebb a jó érzelmeket fenntartani, és soha nem fog ítélkezni. Kész arra, hogy inkább engedékenyen palástolja mások nemcsak kis, de nagy bűneit is. Az Úr Jézus nem ítéli meg a farizeusokat, hanem elnézően elmagyarázza nekik, hogy a tanítványok olyat tettek, amit bárki megbocsátana, aki helyesen gondolkodik. És szinte mindig így van: gondolkozz ésszerűen felebarátod tetteiről és ráébredsz, hogy azok korántsem olyan súlyosak és rettenetesek, mint amilyennek elsőre láttad őket.
