Mindazok, akiknek szilárd az Istenbe vetett reményük, fölemel- tetnek hozzá és megvilágosulnak az örök fény ragyogásától.
Ha az ember - Isten iránti szeretetből és erénygyakorlatként - nem törődik túlzottan önmagával, mert tudja, hogy Isten gon- doskodik róla, akkor ez a remény igazi és bölcs. Ha viszont az em- ber minden bizodalmát saját cselekedeteibe veti, de Istenhez csak akkor fohászkodik, amikor nem várt bajok zúdulnak a nyakába, s nem lát magában erőt ahhoz, hogy ezeket elhárítsa, s így kezd reménykedni Isten segítségében, akkor az ilyen remény hiábavaló és hamis. Az igazi remény egyedül Isten országát keresi, és meg van győződve arról, hogy minden földi, a jelen élethez szükséges dolgot kétségkívül meg fog kapni.
A szív sem élhet addig békében, amíg meg nem szerzi ezt a re- ményt. Az ilyen remény tökéletesen megbékíti és örömet önt belé. E reményről szólt az Üdvözítő szentséges ajka: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és terhet hordoztok, és én megbéki- telek titeket (Máté 11,28), vagyis remélj bennem, és megpihensz a fáradtságtól és megnyugszol a félelemtől.
Szent Lukács evangéliumában olvassuk Simeonról: Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét (Lk 2,26). Az igaz Simeon pedig nem veszítette el a reményét, hanem várta a világnak megígért Üdvözítőt, és örömmel karjaiba véve őt, azt mondta: Most elbocsátasz engem, Uram, Királyságodba, melyet nekem megígértél, mert én megláttam reményemet - az Úr Fölkentjét. -
