...Az előbbi részben kifejtettük, hogy a törvény a vetőmagként belénkhelyezett képességeket hozza működésbe és bontakoztatja ki. De mivel a főparancs arra is kötelez bennünket, hogy felebarátunkat úgy szeressük, mint önmagunkat, vizsgáljuk meg, vajon kaptunk-e Istentől képességet ennek a parancsnak a teljesítésére is.
Ugyan ki ne tudná, hogy az ember szelíd és társas lény (vö. Arisztotelész, Hist. anim. 1,1), nem pedig magányos vad? Hiszen semmi sem jellemzi jobban természetünket, mint az, hogy egymással kapcsolatban állunk, rászorulunk egymás segítségére, és szeretjük a velünk közös fajhoz tartozókat. Mivel pedig maga az Úr ültette el már eleve ennek magvát belénk, így ő ennek termését is megköveteli, amikor azt mondja: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást!" (Jn 13,34) Lelkünket is ennek a parancsnak teljesítésére akarta felkészíteni. Ezért tanítványaitól ismertetőjelként nem csodákat és rendkívüli jeleket kívánt meg, - jóllehet a Szentlélekben ezekre is megadta nekik a hatalmat hanem mit?: „Arról ismeri meg majd mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást" (Jn 13,35). S ezeket a parancsokat minden alkalommal annyira összekapcsolja egymással, hogy ami jót felebarátunkkal teszünk, azt mind önmagára vonatkoztatja. ,,Mert éheztem és ennem adtatok..." - sorolja föl a jótetteket (Mt 25,35). Aztán végül hozzáteszi:,,amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek."
2. Tehát épp az első parancs útján teljesíthetjük a másodikat is, a második pedig visszavezet az elsőre. Így, aki szereti az Urat, annak szükségképpen szeretnie kell felebarátját is. Mert azt mondja az Úr: „aki szeret en- gem, az megtartja tanításomat" (Jn 14,23). Aztán hozzá- teszi: „az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket" (Jn 15,12). Aki pedig szereti felebarátját, az eleget tesz az Isten iránti szeretetnek is, mert az Úr minden jócselekedetünket önma gára vonatkoztatja. Már Isten hű szolgája,
Mózes is oly nagy szeretet tanusított testvérei iránt, hogy kész volt magát kitöröltetni az Isten könyvéből, melybe neve már be volt írva, ha népe nem nyerne bocsánatot bűnéért (Kiv 32,32). Pál pedig azt merte kívánni, hogy testvérei, test szerint való rokonai helyett inkább ő maga legyen átkozottként távol Krisztustól, (Rom 9,3), mert Krisztus példája szerint ő is váltságul akarta adni magát valamennyiük üdvösségéért. Jól tudta azonban, hogy semmiképpen sem távolodik el Istentől az, aki az iránta való szeretetből kész volna lemondani még az ő kegyelméről is, csakhogy a főparancsot teljesítse. Sőt, azt is előre tudta, többszörösen nagyobb jutalom részesül, mint amennyit fölajánlott. Az itt elmondott példák mindenesetre már eléggé megmutatták, hogy milyen messzire jutottak el a szentek a felebaráti szeretetben.
