XXXI. AZ ELJÖVETEL JELE – Alexander Kalomiros
A cukros, vagy sótlan és szentimentális keresztények a fentieket szélsőséges és visszataszító pesszimizmusnak tartják. A világ szövetségeseiként nem láthatják az ördög pecsétjét az általuk jóváhagyott boszorkányon. Nem tudják felmérni azt a szörnyű szakadékot sem, amely a világot elválasztja Istentől, mert akkor el kellene ismerniük, hogy ugyanaz a szakadék választja el őket is Istentől.
Ezért nem tűrhetik el, hogy bárki pesszimista legyen a kortárs Bábellel kapcsolatban. Elégedettek a korszakukkal. Ilyen fényes jövőt látnak. A kereszténység számukra nagyon lépést tart a világgal, és ennek annyira örülnek, hogy soha nem bocsátják meg nektek, ha megmutatjátok nekik, hogy becsapják őket.
Egy egyesült világegyházat képzelnek el a jövőben, amelyben minden embert a szeretet köteléke egyesít. A különböző szekták eretnekei számukra keresztény testvéreik, akiktől a letűnt korok önzése és szűklátókörűsége elválasztotta őket. Elismerik, hogy vannak dogmanikus különbségek, de ezeket a különbségeket legyőzi a szeretet, vagy nyíltabban szólva, a szeretet elfelejti őket.
De milyen kapcsolata van ennek a szilaj szeretetnek Isten szeretetével? Hogyan állíthatják szégyentelenül, hogy több szeretet van a szívükben, mint a szenteknek, akik szeretetükkel nem tudták legyőzni a korlátokat, amelyek elválasztották őket az eretnekségtől, hanem éppen ellenkezőleg, magasabbra tették ezeket a korlátokat, hogy megvédhessék a juhokat a farkasoktól?
De amit az emberek iránti szeretetnek tekintenek, az lényegében nem más, mint a világ szeretete. Ez olyan emberek megbékélése a hamissággal, akik nem tudják elviselni a háború nehézségeit a sötétség erejével.
És az ő álmuk, a jó és kedves emberek idilli képe, akik Krisztust uralkodóvá teszik ezen a földön - a sivatag kísértése - ez maga az Úr által elítélt álom
