Seraphim Rose atya - Az ortodox világkép megélése - magyar szöveg (1. rész)

Ez volt Seraphim atya életének utolsó lelkipásztori beszéde – orthodox keresztény lelki növekedésének és érett orthodox lelkipásztori szemléletmódjának gyümölcse. Sok olyan témát tartalmaz, melyeket élete utolsó éveiben hangsúlyozott: annak szükségességét, hogy az orthodox hit behatoljon az életünkbe és annak egészét átformálja, nem pedig csak annak egyes részeit; hogy egy szerető, irgalmas és megbocsájtó szívet kultiváljunk magunkban, hogy egyszerűek és ártatlanok legyünk lelki életünkben; hogy egy tudatos orthodox hittel, orthodox világképpel rendelkezzünk, annak érdekében, hogy ne legyünk könnyen befolyásolhatóak a világi gondolkodásmód és viselkedés által; hogy tisztában legyünk az idők jeleivel és a totalitárius elvárásokkal, melyeket a modern világ támaszt velünk szemben; hogy legyünk józanok de ezzel egy időben szívünk Krisztussal legyen a másvilágon; hogy magunkat az istentiszteletek, a szent misztériumok, a Szentírás, a szentek élete, és a szentatyák írásaival tápláljuk; hogy a lelket a keresztény kultúra legkiválóbb művészeti kifejeződésein keresztül formáljuk, beleértve a nyugati keresztény kultúrát; és végül annak a szükségességét, hogy tanuljunk a vasfüggöny mögötti orthodox keresztények szenvedéséből.

Mielőtt elkezdeném a beszédemet ejtenék egy-két szót arról, hogy miért fontos az, hogy egy orthodox világképpel rendelkezzünk, és hogy az elmúlt századokhoz képest ma miért nehezebb felépíteni egyet.

A múlt századokban – például a 19. század Oroszországában – az ortodox világkép fontos része volt az ortodox életnek, és azt a körülvevő élet is támogatta. Nem is volt szükséges, hogy külön dologként beszéljen róla – az orthodoxiát a téged körülvevő orthodox társadalommal harmóniában élted meg, és a társadalom és az egyház szolgáltatott számodra egy orthodox világképet. Sok országban a kormány maga is orthodox volt; ez volt a közhivatalok középpontja, és maga a király vagy uralkodó volt az első ortodox laikus, azzal a feladattal, hogy keresztény példát mutasson minden alattvalója számára. Minden városnak voltak orthodox templomai, és sokukban minden nap tartottak reggeli és esti istentiszteletet. Minden nagyvárosban voltak monostorok, sok városban, a városokon kívül, és vidéken, a kietlen területeken és a vadonban. Oroszországban több mint ezer hivatalosan szervezett monostor volt, más nem hivatalos csoportok mellett. A szerzetesség elfogadott része volt az életnek. A legtöbb családban általában található volt egy nővér vagy testvér, nagybátty, nagyapa, unokatestvér vagy valaki, aki szerzetes vagy apáca volt, az orthodox élet összes többi példája mellett: a monostorról monostorra járó emberek, és a Krisztusért balgák. Az egész életstílus orthodox emberektől volt áthatva, melynek természetesen a szerzetesség volt a középpontja. Az orthodox szokások részei voltak az életnek. Az átlagosan olvasott könyvek nagy része orthodox volt. Maga a hétköznapi élet a legtöbb ember számára nehéz volt: keményen kellett dolgozniuk azért hogy életben maradjanak, a várható élettartam nem volt túl nagy, a halál egy gyakori valóság volt – mindezek megerősítették az Egyház tanítását a másvilág valóságáról és közelségéről. Orthodox életet élni ilyen körülmények között valójában egyenlő volt az orthodox világképpel, és nem volt rá nagy szükség, hogy arról beszéljenek.

Ma viszont, mindez megváltozott. A mi orthodoxiánk egy kis sziget egy olyan világban, ami teljesen más elvek alapján működik – és ezek az elvek napról napra rosszabbodnak, egyre inkább elidegenítve minket azoktól. Sokan hajlamosak arra, hogy két élesen elkülönülő kategóriába sorolják életüket: a hétköznapi élet, amelyet a munkahelyen, világi barátokkal, világi ügyeinkben folytatunk és az orthodoxia, melyet vasárnaponként és a hét azon pontjain élünk amikor időnk van rá. De az ilyen ember világnézete, ha közelről megnézitek, általában egy furcsa kombinációja a keresztény és a világi értékeknek, melyek valójában nem keverhetőek. Ennek az előadásnak az a célja, hogy megértsük azt, hogy a ma élő emberek hogyan kezdhetik el jobban egy darabba rakni világképüket, hogy egy teljes orthodox világképet alakítsanak ki.

Az orthodoxia élet. Ha nem éljük meg az orthodoxiát, egyszerűen nem vagyunk orthodoxok, függetlenül attól, hogy milyen formális hitet vallunk.

Az élet a mai világunkban nagyon mesterségessé, nagyon bizonytalanná, nagyon zavaróvá vált. Igaz, az orthodoxiának van egy saját élete, de ez szintén nincs túl messze a körülötte lévő világ életétől, és így az orthodox keresztény élete, még akkor is ha az valóban orthodox, menthetetlenül tükrözi azt valamilyen módon. Napjainkban az orthodox életbe szintén beszivárgott egyfajta bizonytalanság és zavartság. Ebben az előadásban megpróbáljuk megvizsgálni a kortárs, majd pedig az orthodox életet, azért hogy láthassuk mennyivel jobban teljesíthetnénk azt a keresztény kötelességünket hogy egy másvilági életet éljünk még ezekben a meglehetősen szörnyű időkben is, és hogy legyen egy orthodox keresztény nézőpontunk a mai életről, mely lehetővé teszi számunkra, hogy hitünket épségben megőrizve túléljük ezeket az időket.

Az élet, mára abnormálissá vált

Bárki, aki a jelenlegi életünket az emberek által korábbi időkben élt normális élet szemszögéből szemléli – mondjuk Oroszországban vagy Amerikában vagy bármely más 19. századi nyugat európai országban – akaratlanul is megdöbben attól a ténytől, hogy mennyire abnormálissá vált mára az élet. A hatalom és az engedelmesség, a tisztesség és az udvariasság, a nyilvános és a magán viselkedés egészének fogalma – mind drasztikusan megváltozott, a feje tetejére állt, kivéve az emberek egy kis részében – általában valamiféle keresztények – akik próbálják megtartani az úgynevezett „régimódi” élet stílust.

A mai abnormális életünket elkényeztetettként, agyondédelgetettként lehetne jellemezni. Általánosságban véve a mai gyermekeket a születéstől kezdve úgy kezelik a családban, mint egy kis istent vagy istennőt: gondoskodnak szeszélyeiről, és teljesítik kívánságait; körül van véve játékokkal, szórakozási lehetőségekkel, kényelemmel; nem nevelik és nem képezik a keresztény viselkedés szigorú elvei szerint, hanem hagyják hogy úgy fejlődjön ahogyan azt vágyai diktálják. Általában elég azt mondania, hogy „Akarom!” vagy „Nem teszem meg!” ahhoz, hogy engedelmes szülei meghajoljanak előtte és ráhagyják a dolgot. Lehet, hogy ez nem fordul elő minden családban, de elég sűrűn megesik ahhoz, hogy ez legyen a jelenlegi gyereknevelés általános szabálya, és még a legjobb szándékú szülők sem tudnak teljesen mentesülni a befolyása alól. Még akkor is ha a szülők próbálják szigorúan nevelni gyermeküket, a szomszédok valami mást próbálnak csinálni. Ezt számításba kell venniük amikor a gyermeket nevelik. Amikor egy ilyen gyermek felnőtté válik, természetesen ugyanazokkal a dolgokkal veszi körül magát, mint amiket gyerekkorában megszokott: kényelem, szórakozási lehetőségek és felnőtt játékok. Az élet, a „szórakozás” folyamatos keresésévé válik, ami egyébként egy teljesen ismeretlen szó bármely más szókincsben; a 19. század Oroszországában, vagy bármely más komoly civilizációban, nem értették volna mit jelent ez a szó. Az élet a „szórakozás” folyamatos keresése, melyből annyira hiányzik bárminemű komoly jelentés, hogy egy 19. századi országból érkező látogató, a népszerű televízió programjaink, vidámparkjaink, reklámjaink, filmjeink, zenénk – a tömegkultúránk szinte bármely aspektusa – láttán azt hinné, hogy a félkegyelműek földjére tévedett, akik minden kapcsolatot elvesztettek a valósággal. Ezt gyakran nem vesszük figyelembe, mert ebben a társadalomban élünk, és magától értetődőnek vesszük.

Jelen életünk néhány korunkbeli megfigyelője, a mai fiatalokat az „én nemzedék”-nek, korunkat pedig a „narcizmus korának” nevezte, melyet az önmagunk iránti imádat és lelkesedés jellemez, ami megakadályozza a normális emberi élet kialakulását. Mások „műanyag” univerzumról vagy fantázia világáról beszélnek, amelyben oly sokan élnek manapság, képtelenek szembenézni vagy megérteni a körülöttük lévő világ valóságát vagy saját maguk problémáit.

Amikor az „én nemzedék” a vallás felé fordul – ami az elmúlt évtizedekben elég gyakran előfordult – azt általában egy „műanyag” vagy fantázia vallás irányába teszi: az „önfejlesztés” (ahol az én marad az imádat tárgya), az agymosás és agykontroll, az isteni guruk és szvámik, az UFÓ-k és „földönkívüli” lények keresésének, az abnormális lelki állapotok és érzések vallásának irányába. Nem fogjuk mélyen kitárgyalni ezeket a megnyilvánulásokat, amelyeket legtöbbetek valószínűleg jól ismer, kivéve hogy egy kicsit később megvitatjuk majd, hogy ezek hogyan érintik napjaink orthodox keresztény lelki életét.

Fontos hogy észrevegyük azt hogy, miközben mi magunk keresztény életet próbálunk élni, a világ amelyet elkényeztetett korunk kialakított, követeléseket támaszt a lélek irányába, akár a vallásban akár a világi életben, melyeket totalitáriusnak kell hogy nevezzünk. Ez könnyen észrevehető a tudatmódosító szektákban, melyek oly nagy nyilvánosságnak örvendenek az elmúlt években, és melyek teljes mértékű hűséget követelnek egy önjelölt „szent ember” irányába; de ez a világi életben is legalább ennyire nyilvánvaló, ahol nemcsak az itt-ott tapasztalt egyéni kísértéssel szembesülünk, hanem a ránk támadó kísértés állandó állapotával, legyen az a háttérzenében melyet mindenhol hallunk a boltokban és üzletekben, a városok utcáinak nyilvános hirdető tábláiban és reklámjaiban, a rock¹ zenében mely még az erdei táborokba és ösvényekre is eljutott, és az otthonainkban ahol a televízió gyakran a háztartás titkos uralkodójává válik, modern értékeket, véleményeket és ízléseket diktálva. Ha vannak kisgyerekeitek, akkor tudjátok hogy ez mennyire igaz; amikor láttak valamit a televízióban, mennyire nehéz harcolni ez ellen az új vélemény ellen, melyet a televízió tekintélyként szabott meg.

Az üzenete ennek az egyetemes kísértésnek mely ma az embert támadja – világi formáiban elég nyilvánvalóan, vallási formáiban azonban általában rejtettebben – az az hogy: élj a jelennek, érezd jól magad, kapcsolódj ki, légy kényelmes. Ennek az üzenetnek van egy másik, baljósabb jelentése, amelyet nyíltan csak a hivatalosan ateista országokban fejeznek ki, amelyek ebben a tekintetben egy lépéssel a szabad világ előtt járnak. Valójában fel kell ismernünk, hogy ma a világban történtek nagyon hasonlatosak, függetlenül attól hogy a vasfüggöny mögött vagy a szabad világban fordulnak e elő. Különböző variánsai vannak, de van egy nagyon hasonlatos támadás, a lelkünk megkaparintásáért. A kommunista országokban melyeknek hivatalos doktrínája az ateizmus, nyíltan kijelentik hogy: felejtsd el Istent és bármely más életet a jelenlegin kívül; irtsd ki az életedből az Istenfélelmet és a szent dolgok tiszteletét; azokra akik „régimódian” még mindig hisznek Istenben, tekints úgy mint ellenségekre akiket ki kell irtani. Vehetjük példának a mi gondtalan, buli kedvelő, önimádó korunkat, a mi Amerikai „Disneylandünket”; Ha ez így van, nem szabad elhanyagolnunk azt, hogy lássuk mögötte azt a baljósabb jelet, mely megmutatja hogy merre halad valójában az „én nemzedék”: a Szovjet Gulag, a koncentrációs táborok láncolata, mely már a lakosság közel felének az életét szabályozza.²

A lelki élet két téves megközelítése

Kérdezhetnénk mi köze van mindennek hozzánk, akik próbálunk, amennyire csak lehet, józan orthodox életet élni? Sok köze van hozzánk. Észre kell vennünk, hogy a körülöttünk lévő élet, bár abnormális, az a hely ahol elkezdjük saját keresztény életünket. Bármit is kezdünk életünkkel, bármilyen valóban keresztény tartalmat is adunk neki, mindig lesz rajta valamennyi az „én nemzedék” bélyegéből, és elég alázatosnak kell lennünk ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Ez az ahonnan elindulunk.

A körülöttünk lévő életnek van két téves megközelítése melyet jelenleg sokan követnek, azt gondolván hogy ez az amit egy orthodox kereszténynek csinálnia kell. Az egyik – leggyakoribb – megközelítés az az, hogy egyszerűen haladtok a korral: alkalmazkodtok a rockzenéhez, a modern divathoz és ízekhez, valamint a felpörgetett modern életünk teljes ritmusához. Gyakran a régimódibb szülőknek kevés kapcsolatuk van ezzel az élettel, és többé-kevésbé külön fogják élni a saját életüket, elmosolyodnak majd mikor látják, hogy gyermekeik hogyan követik a legújabb őrületet, azt gondolván hogy az ártalmatlan.

Ez az út teljes katasztrófa a keresztény élet számára; ez a lélek halála. Élhet valaki kívülről nézve tisztességes életet, anélkül hogy küzdene a kor szelleme ellen, de belülről vagy halottak vagy haldoklanak; és a legszomorúbb dolog, hogy ennek gyermekeik különféle pszichés és lelki rendellenességekkel és betegségekkel fizetik majd meg az árát, melyek egyre gyakoribbá válnak. A négy évvel ezelőtt Jonestownban igen látványos véget ért öngyilkos szektának az egyik vezető tagja egy görög orthodox papnak a fiatal lánya volt; sátánista rock csapatok, mint a KISS – Kids in Satan's Service, magyarul: Kölykök a Sátán Szolgálatában – ex-orosz orthodox fiatalokból állnak;³ a sátán templomának legnagyobb része San Franciscóban, egy közelmúltbeli szociológiai felmérés szerint – orthodox fiatalokból áll. Ez csak néhány feltűnő eset; a legtöbb orthodox fiatal nem téved el ennyire – egyszerűen beleolvadnak az őket körülvevő keresztény ellenes világba, és megszűnnek példái lenni a kereszténységnek az őket körülvevők számára.

Ez nem helyénvaló. Egy kereszténynek különböznie kell a világtól, legfőképp a mai furcsa, abnormális világtól, és ennek egyikének kell lennie azon alapvető dolgoknak, melyeket keresztény neveltetése részeként ismer. Ellenkező esetben nincs értelme, hogy kereszténynek hívjuk magunkat – sokkal kevésbé pedig, hogy orthodox keresztények.

A téves megközelítés ellenkező szélsősége az az, amit hamis spiritualitásnak nevezhetünk. Ahogy egyre szélesebb körben elérhetővé válnak a lelki életről szóló orthodox könyvek fordításai, és a lelki küzdelem orthodox szókincse egyre inkább elterjed a levegőben, úgy egyre több embert hallunk beszélni a hészükhazmusról, a Jézus imáról, az aszketikus életről, az imádság emelkedett állapotáról, és a legemelkedettebb szintű szent atyákról, mint Új Teológus Szent Szimeonról, Palamasz Szent Gergelyről és Sinai Szent Gergelyről. Nagyon jó, ha tisztában vagyunk az orthodox lelki élet valóban emelkedett oldalával, és tiszteletben tartjuk azokat a nagy szenteket, akik valóban meg is élték azt; de hacsak nincs egy nagyon reális és alázatos ismeretünk arról, hogy milyen távol vagyunk ma mindnyájan a hészükhaszta élettől, és hogy mily kevéssé vagyunk felkészülve még arra is hogy egyáltalán megközelítsük azt, az irántuk való érdeklődésünk csupán egy új kifejeződése lesz a mi egocentrikus, műanyag univerzumunknak. „Az én nemzedék hészükhaszta lesz!” – Ez az amivel ma néhányan próbálkoznak; de valójában csak egy új, „hészükhazmus” nevű játékot adnak Disneyland látványosságaihoz.

Vannak könyvek ezzel a témával kapcsolatban, amelyek jelenleg nagyon népszerűek. Valóban a római katolikusok, orthodox hatásra, nagyon belemerülnek az ilyen dolgokba, és ők maguk is befolyásolnak más orthodox embereket. Van például egy jezsuita pap, George Maloney atya, aki mindenféle könyveket ír erről a témáról, lefordította Nagy Szent Makáriosz és Új Teológus Szent Szimeon műveit, és megpróbálja rábírni az embereket a mindennapi életben arra, hogy hészükhaszták legyenek. Vannak mindenféle összejöveteleik, általában „karizmatikus”; az embereket, állítólag, inspirálja a Szentlélek és mindenféle gyakorlatot végeznek, melyeket a szentatyáktól kaptunk, és melyek messze túlmutatnak azon a szinten, amelyen jelenleg állunk. Ez egy nagyon komolytalan dolog. Van egy hölgy is, Catherine de Hueck Doherty (ő eredetileg Oroszországban született és később római katolikus lett belőle), aki könyveket ír a pusztinjáról⁴, a remete életről, és a molcsanjéről⁵, a csendesség életéről, és ezeket a dolgokat megpróbálja divatba hozni, mint valami újfajta édességet. Ez természetesen nagyon komolytalan és a jelen időknek egy nagyon tragikus jele. Ezeket az emelkedett dolgokat olyan emberek használják, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálnak. Néhány ember számára ez csak egy habitus vagy időtöltés; mások számára, akik komolyan veszik, hatalmas tragédia lehet. Úgy gondolják, hogy valamiféle emelkedett életet élnek, de valójában még a saját benső problémáikat sem küzdötték le.

Hadd hangsúlyozzam újra, hogy mind ezt a két szélsőségességet el kell kerülni – mind a világiasságot, mind a szuper-spiritualitást –, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene reálisan tisztában lennünk a világ velünk szemben támasztott törvényes követeléseivel, vagy hogy ne kellene többé tisztelnünk a nagy hészükhaszta atyákat és megfoganunk azok bölcs tanácsait, vagy azt hogy abba kellene hagynunk a Jézus ima gyakorlását, saját körülményeink és képességeink szerint. Csak a mi szintünkön kell csinálni, józanul. A lényeg az – és ez egy olyasvalami, ami feltétlenül szükséges a mai orthodox keresztények túléléséhez –, hogy tisztában kell lennünk jelenlegi helyzetünkkel, mint orthodox keresztények; mélységesen tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen időkben élünk, hogy mennyire kevéssé ismerjük és érezzük át orthodoxiánkat, hogy milyen messze vagyunk nem csak a régi idők szentjeitől de még a száz éve vagy akár egy generációval ezelőtt élt egyszerű orthodox keresztényektől is, és hogy mennyire alázatossá kell válnunk pusztán azért, hogy ma orthodox keresztényekként küzdhessünk.

1Seraphim atya idejében (70-es, 80-as évek) a rockzene töltötte be azt a szerepet, amit napjainkban a popzene képvisel. – A magyar fordító megjegyzése

2Bár mára a Szovjetunió és vele együtt a Gulag fogolytáborok rendszere is felbomlott, ez semmi esetre sem jelenti azt hogy a helyzet javult volna, ennek pontosan az ellenkezőjéről van szó. Az Antikrisztusi eszmék, melyeket egykor diktatórikus eszközökkel kellett belesulykolni a népbe, mára teljesen elfogadottá váltak az emberek számára – egy „kis nyájat” leszámítva. És ez még akkor is így van, ha jelenleg a volt kommunista blokk területein egy „vallási” újjáéledés tapasztalható... Itt nem árt ha felidézzük Péter Apostol szavait: „Józanok legyetek és vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán körüljár, keresve, kit nyeljen el.” (1Pét 5:8). – A magyar fordító megjegyzése.

3Erről sajnos téves információi voltak Seraphim atyának, a KISS-nek két tagja valóban rendelkezett orthodox felmenőkkel, csakhogy nem keresztény, hanem zsidó orthodoxal. Ez a tény azonban mit sem változtat az orthodox keresztény családok jelenlegi szomorú helyzetén.

4A 'пустыня' oroszul remetelakot jelent.

5A 'Молчание' oroszul csendet jelent.