Bevezetés
1981
tavaszán, kevesebb mint másfél évvel halála előtt, Seraphim
Rose atyát felkérték, hogy tartson egy előadást a Kaliforniai
Egyetemem, Santa Cruz-ban. Közönsége az összehasonlító
vallástudomány egyik tanfolyamának – „Világ Vallások az
Egyesült Államokban” – hallgatóiból tevődött össze.
Santa Cruz volt az egyik központja annak az országos
szellemi keresésnek, ami az 1960-as és a korai 1970-es években
érte el a csúcspontját, és ennek a mozgalomnak a maradványai az
1980-as évekig folytatódtak. Azok a fiatalok akik eljöttek, hogy
meghallgassák Seraphim atya előadását, ennek a keresésnek voltak
a képviselői, és számos különböző szellemi utat jártak.
Abban az időben közkedveltek voltak Santa Cruz-ban a különböző
guruk, akik felvilágosodást ígértek vagy csodákkal kápráztatták
el az embereket: Rajneesh, Muktananda, Sri Chinmoy és még sokan
mások, akik pillanatnyi hírnévre tettek szert. Az egyetemen sok
istenkereső ember, megkerülve a guruk által tanított szellemi
fegyelmezést, hallucinogén drogoktól várta a közvetlen szellemi
élményt. Megint mások, nem megelégedve a nyugati kultúra
szellemi szegénységével, magasabb valóságokat kerestek a tibeti
és zen buddhizmusban, vagy az amerikai indián sámánizmus modern
reinventációiban. Végül maradtak azok, akik a saját keresztény
kultúrájukban keresték az igazságot. A nyugati kereszténység
azonban már régóta elszakadt a keresztény hit teljességétől:
nem csak az ősi hagyománytól és az Istenien kinyilatkoztatott
bölcsességtől, hanem Isten beható tapasztalásától is, amely
Krisztus által vált lehetővé az Ő Egyházában. Azok akik
megpróbálták a legjobbat kihozni a nyugati kereszténységből,
ennek következtében hajlamosak voltak, hogy valamilyen szinten
alsóbbrendűnek érezzék magukat a népszerűsített keleti
hagyományokkal szemben, ahol a tanítóknak, úgyszólván az
ujjukban volt a metafizika és miszticizmus.
1981.
május 15-én, a szellemi áramlatok ezen színterén, Seraphim atya
egy egészen más mondanivalóval állt elő, olyasvalamivel, amivel
hallgatóinak nagy része még sohasem találkozott. Bemutatta a
kereszténységet, azt a hagyományt amely még mindig hatással volt
az egész nyugati kultúrára (akár tudatosan vagy tudatalatti
módon), és mégis az ő kereszténysége nem az a vérszegény,
felületes amerikai kereszténység volt, amelyet oly sok istenkereső
ember hátrahagyott azért hogy máshol kutasson. Tapasztalatát,
Krisztus igazságának teljes
kinyilatkoztatásából
merítette, amelyet az Isten által megvilágosított tanítók
hagytak ránk az elmúlt két évezredben. Tudta, a kereszténységnek
„rossz híre” van nyugaton; és mégis hány őszinte istenkereső
elfogadná, ha tudnák mi is az valójában?
Mint a diákok akikhez beszédét intézte, Seraphim
atya egykor egy igazság után kutató fiatal amerikai idealista
volt. Visszautasítván ifjúkora protestáns vallását, a kelet
ázsiai bölcsesség buzgó tanulmányozásába kezdett, megtanulva
az ősi kínai nyelvet, hogy annak vallásos iratait lefordítsa. De
a lélek, ahogy arra később rájött, természeténél fogva keresi
a személyes Istent; és így, szinte magától függetlenül, vissza
talált Krisztus ellenállhatatlan igazságához. Mindazonáltal ez a
megtérés talán soha sem történt volna meg, ha nem fedezte volna
fel a Keleti Orthodox Egyházat, amely a nyugati
társadalom
számára ismeretlen volt. Megértette, hogy ez az Egyház valójában
a Jézus és Apostolai által alapított történelmi Egyház, mert
egyedül ez őrizte meg az ősi keresztény tanítás folytonosságát
és tisztaságát. Elsősorban azonban nem a történelmi bizonyosság
késztette az orthodox hit felvételére, mivel más vallások is
lehetnek hűségesek történelmi eredetükhöz, hanem inkább az a
tény hogy egyedül az orthodox kereszténység elégítette ki az
igazság utáni szomját: az isteni kegyelmen keresztül élő
kapcsolatba hozta őt Istennel, egy alapos szellemi neveltetést
adott neki ami által hasonlatossá válhatott Istenhez, és
ugyanakkor biztosította számára azokat a teológiai és
metafizikai alapelveket, amelyek révén az ő átható elméje egy
összefüggő egészként tudta érzékelni a világegyetemet, és az
embernek ebben az egészben lévő nemes helyét.
Seraphim atya teljes egészében az igazság keresésének
szentelte magát, és amikor megtalálta azt nem kevésbé szentelte
magát annak szolgálatára. Egy másik hasonló felfogású orthodox
kereszténnyel együtt, San Franciscóban létrehozott egy missziós
testvériséget, egy könyvesboltot és egy periodikát (The Orthodox
Word). Pár évvel később, elkívánván hagyni a világ zűrzavarát
és csendes elvonultságban keresni Istent, a testvérisége
elköltözött észak Kalifornia hegyeibe, ahol a nyomtatott sajtón
keresztül folytatták missziós tevékenységüket. A következő
tizenhárom évet, rövid élete hátralevő részét, ebben a
vadonban töltötte mint szerzetes. Ez idő alatt egy benső
átalakulás zajlott le benne, ahogy elmerült az Egyház
körforgásában, imáinak ritmusában, és a szentatyák
megszámlálhatatlan írásaiban. Szorgalmasan tanulmányozván a
patrisztikus szövegeket, azzal a céllal hogy azokat ténylegesen a
szellemi fejlődésre használja, képes volt úgy gondolkodni,
érezni és hinni, mint azt a korai Atyák tették, amíg végül ő
maga is eggyé vállt közülük: a modern idők egyik Szent
Atyájává, a változatlan keresztény bölcsesség egyik ritka
közvetítőjévé a mai világ számára.
Ilyen formátumú volt az a férfi, aki a Santa Cruz
Egyetem hallgatói csoportja előtt ült. Átható szemeivel, hosszú
szakállával és fekete köntösével kinézete legalább olyan
meglepő volt, mint azoké a guruké akik köré a fiatalok
összecsődültek. De a szándéka nem az volt, hogy ilyen
külsőségekkel nyűgözze le őket: Tudta, ahhoz hogy e diákok
bármelyike eljusson az igazság teljességéhez, valami mélyebb
dolognak kell bennük lezajlania.
Seraphim atya pontosan tudta, hogy mennyire érzéketlenné
vált szellemileg a modern ember, és ennélfogva azt is tudta hogy
az embereknek sokszor egy természetfeletti „jelenség”, néhány
érzéki de látszólag szellemi élmény kellett ahhoz, hogy
bármiféle reakciót kiváltson belőlük. Ezért van az, hogy sok
istenkereső fiatal követett különböző „szent embereket”
vagy vallásos csoportokat követett, azok csodás tettei vagy ígért
„eredményei” alapján, továbbá ezért lettek a hallucinogén
drogok, az okkult praktikák, és az úgynevezett „karizmatikus”
élmények annyira népszerűek. Seraphim Atya el akarta mondani a
hallgatóknak, hogy az arra való vágyakozás hogy átéljenek vagy
lássanak valami „szellemit”, valamit ami meghaladja földi
hétköznapi életen, nem jó indok a szellemi keresés elkezdésére.
Ha őszinték vagyunk, csakis az igazság teljességét fogjuk
kutatni (ahogy azt Seraphim is atya tette), és nem fogunk megállni
egy szinten ahol az igazságnak csak egy része van jelen, kiváltva
egy hamis elégedettség érzetet.
Az
igaz, hogy Seraphim atya sok csodának volt a szemtanúja. Egyik
mentora, Maximovics János érsek1,
egy csodatevő volt éppúgy mint az első apostolok. Seraphim atya
elbeszélt néhányat ezen csodák közül, de csak avégett hogy
mélyebb megfontolásra vezesse őket. A végső célja természetesen
az volt hogy ráébressze az embereket arra, amire valójában
vágyakoztak: az élő Krisztusra. Észrevette hogy, a jelenkori
nyugati ember szellemi sűrűje számára, a megtérés alap
folyamata nem különbözött az elmúlt időkétől. A megtérés
akkor következik be amikor valami megérinti a szívet, amikor a
szív „égni” kezd az Isten által kinyilatkoztatott igazsággal
való érintkezéstől. Ám még mielőtt ez bekövetkezhetne, az
illetőnek általában érezni kell ennek az igazságnak a hiányát
és ténylegesen át kell élnie a szenvedést, mint ennek a hiánynak
a következményét. Az embereknek a gazdag nyugati világban ez a
szellemi gyötrelem gyakran elfojtódik a tudatukban, annyira el
vannak foglalva a fizikai kényelemmel és stimulációval. Ezzel
szemben azokban az országokban ahol az emberek meg vannak fosztva a
szabadságtól és kényelemtől, az ember szellemi éhsége
közvetlenebbé és elszántabbá válik. Ennek következtében
Seraphim atya észrevette, hogy a szabad világban élő embereknek
egy fontos leckét kell megtanulniuk a vasfüggöny mögött élőktől,
a vallásos hit felébresztése kapcsán. De vajon az előbbiek, akik
az úgynevezett „bolondok paradicsomában” élnek, át tudják
e ültetni az utóbbiak valós és lényeges tapasztalatait egy olyan
formába, amit meg is tudnak majd érteni? Seraphim atya remélte
hogy igen, mivel tudta hogy a golgota és a kereszt ismerete nélkül,
soha nem lehet igazán megismerni Krisztust a megtestesült Istent,
aki a
föltámadás és az élet (Jn.
11:25)
A
diákoknak tartott előadása során, Seraphim atya egyik célja az
volt, hogy megmutassa számukra azt, hogy a szellemi élet nem
olyasvalami, amit „élvezni” kell, hanem inkább egyfajta
küzdőtér, ahol a szenvedésen keresztül a lelkek megtisztulnak.
Sok diáknak ez egy újszerű elgondolás volt; mert melyik modern
kori vallási személyiség, amelyik népes követői táborra
vágyik, szólítaná fel az embereket a szakadatlan szenvedésre és
küzdelemre? Ilyen volt azonban az az út, amelyet maga Krisztus
járt, és melynek követésére intette az embereket. És Seraphim
Atya, előadása során jelezvén ezt a keskeny ösvényt, rábírta
néhány hallgatóját arra, hogy felvegyék keresztjüket és
kövessék azt.
Sajnálatos
módon, az előadás után neki feltett kérdésekből ítélve, a
hallgatók nagy része valamiért „nem fogta fel a lényeget”. Ő
a keresztény élet alapvető valóságáról beszélt, arról hogy
mit jelent a szívbéli megtérés és a Krisztus általi átalakulás.
Ő az igazság keresését „élethalál kérdésének” nevezte.
Ezzel a sürgetéssel ellentétben, úgy tűnt a neki feltett
kérdések nagy részét szinte csak a puszta kíváncsiság
motiválta. A helyszínre arról tettek fel neki kérdéseket, hogy
mit gondol a különböző keresztény szervezetekről, hogy szerinte
hol volt jelen a Szentlélek és hol nem, az orthodoxia és a
katolicizmus között lévő „ezeregy apró különbségről”,
stb. – mintha kérdezői „kategorizálni” akarták volna az
általa elmondottakat, ahelyett hogy hagyták volna hogy az
megindítsa őket. Ami inspiráló az az, hogy még akkor is amikor
kénytelen volt válaszolni ezekre a kérdésekre, továbbra is
szeretettel
beszélt
az
igazságról, ahogy
azt előadása közben tette és, hogy az emberek elméjét továbbra
is a dolgok szellemibb megértése felé vonzotta.
Isten
Kinyilatkoztatása
az
Emberi Szív Számára
1. A Keresés
Miért tanul egy ember a
vallásokról? Sok esetleges válasz létezik, de ha egy ember
valóban lelkiismeretes ennek csak egy oka van: vagyis az, hogy
kapcsolatba kerüljön a valósággal, hogy egy mélyebb valóságot
találjon a hétköznapi valóságnál, amely oly gyorsan változik,
elrohad, semmit sem hagy hátra és nem nyújt maradandó boldogságot
az emberi lélek számára. Minden vallás, amely őszinte, megpróbál
kapcsolatot kialakítana ezzel a valóssággal. Ma arról szeretnék
pár szót szólni, hogy az orthodox kereszténység hogyan próbálja
ezt megtenni – feltárni a szellemi valóságot a vallási keresők
számára.
Az
igazság keresése veszélyes vállalkozás. Valószínűleg
mindannyian hallottatok már történeteket arról, hogy a mi kereső
korunkban hogyan „égtek ki” fiatal emberek a valóság kutatása
közben. Én magam emlékszem egy barátomra a saját keresésem
időszakából huszonöt évvel ezelőttről, amikor Aldous Huxley
épphogy csak felfedezte az állítólag „szellemi” értékkel
bíró LSDt és sokakat rábírt hogy kövessék őt. Ez a fiatal
ember, egy tipikus vallási kereső aki talán épp egy ilyen
tanfolyamra járt, egyszer azt mondta nekem: „Nem számít mit
mondasz a drogok veszélyeiről, azt el kell ismerned hogy bármi
jobb a hétköznapi amerikai életnél, ami szellemileg halott.” Én
nem értettem egyet, mivel már akkor kezdetem meglátni, hogy a
szellemi élet két irányba terjed: vezethet minket magasabbra
a feslettség hétköznapi életénél, de vezethet minket
lejjebb is és járhat szó szerinti szellemi – valamint
fizikai – halállal. Ő ment a maga útján, és még harminc éves
kora előtt egy roncs öregemberré vált, az elméje tönkrement, és
felhagyott a valóság bármiféle keresésével.
Hasonló
példákat találhatunk azon emberek körében, akik különböző
pszichikai élményeket, „testen kívüli” állapotok
kipróbálását, ufókkal való találkozást és hasonlókat
keresnek. (Az 1980-as Jonestowni tömeges öngyilkosság példája
elég ahhoz, hogy emlékeztessen minket a vallási keresésben rejlő
veszélyekre.) Orthodox irodalmunk az elmúlt kétezer év során jó
pár ehhez hasonló tanulságos példával rendelkezik. Itt csak
egyet említenék, a Pecserszkai Szent Nikitasz életéből, aki
közel ezer évvel ezelőtt élt Oroszországban:
Nikitasz, buzgóságtól hajtva, megkérte Igumenjét hogy áldja meg
őt abban, hogy elvonultságban élhessen. Az Igumen (aki akkoriban
Szent Nikon volt) megtiltotta neki, mondván, „Gyermekem! Nem jó
neked fiatalnak hogy tétlen légy. Jobb neked ha a testvérekkel
élsz. Őket szolgálva nem marad el a jutalmad. Te is tudod hogyan
tévesztették meg a démonok Izsákot az elvonultságban. Elveszett
volna ha Isten különös kegyelme, szentatyáink Antal és
Theodósziusz imáin keresztül, meg nem menti.”
„Atya”, válaszolt Nikitasz „Engem soha semmi ilyesmi nem fog
megtéveszteni, viszont szilárdan ellen akarok állni a démonok
fortélyainak és kérlelni Istent, hogy adja meg nekem a csodatevés
képességét, mint Remete Szent Izsáknak, aki a mai napig számos
csodát művel.”
„A vágyad” mondta az Igumen, „meghaladja az erődet. Légy
éber nehogy, fennköltséged miatt, elbukj. Én, ezzel szemben, arra
utasítalak hogy szolgáld a testvéreket, és engedelmességedért
megkapod majd a koronádat Istentől,”
Nikitasznak, hajtva a megingathatatlan buzgóságtól az elvonult
élet felé, egyáltalán nem volt kedvére, hogy megtegye azt, amit
az Igumen mondott neki. Magányba zárkózott és folytatta imáit,
anélkül hogy valaha is kimozdult volna. Kis idő múlva, egyszer
amikor imádkozott egy hangot hallott vele együtt imádkozni, és
egy rendkívüli illatot érzett. Ettől megtévesztve, azt mondta
magának, „Ha ez nem egy angyal lett volna, akkor nem imádkozott
volna velem és nem éreztem volna a Szentlélek illatát.”
Nikitasz elkezdett buzgón imádkozni, mondván, „Uram, jelenj meg
számomra érthetően, hogy láthassalak.”
Ezek után egy hang azt mondta neki, „Nem jelenek meg neked mert
fiatal vagy, nehogy felmagasztalódj és a földre zuhanj.”
A remete sírva válaszolt, „Uram Soha sem leszek megtévesztve,
mert az Igumenem megtanította nekem, hogy ne vegyek részt a démoni
megtévesztésben, de mindent megteszek amit csak parancsolsz nekem.”
Majd, miután hatalmat szerzett felette, a lélekromboló kígyó
így szól, „Amíg az ember a testben van lehetetlen számára,
hogy lásson engem. De nézd, elküldöm számodra az angyalomat,
hogy veled legyen. Kövesd az ő akaratát.”
Ezen szavak után egy démon jelent meg a remete előtt angyal
formájában. Nikitasz a lábai elé borult és angyalként imádta.
A démon ezt mondta neki, „Mától fogva ne imádkozz hanem olvass
könyveket. Íjmódon folyamatos érintkezésbe lépsz Istennel és
hatalmat kapsz arra, hogy üdvös tanításokkal lásd el a hozzád
érkezőket, és én majd imádkozom a mindenek teremtőjéhez az
üdvösségedért.”
A remete elhitte ezeket a szavakat és még jobban rászedetett.
Abbahagyta az imádkozást és olvasással foglalta el magát. Látta
a démont folyamatosan imádkozni és örvendezett, hogy egy angyal
imádkozik érte. Majd elkezdett sokat idézni a Szentírásból a
hozzáérkezőknek, és jövendölni mint a Palesztin remete.
A híre elterjedt a világi emberek körében és elérte a
nagyfejedelem palotáját. Tulajdonképpen nem jövendölt ő, hanem
elmondta a hozzáérkezőknek hogy hol vannak az ellopott értékeik
vagy hogy hol történt valami egy távoli helyen, az őt látogató
démontól szerezve információit. Íjmódon mesélt Izjaszláv
nagyfejedelemnek Gleb novgorodi herceg haláláról, és azt
javasolta neki, hogy küldje el fiát, hogy vegye át a hercegséget
és uralkodjon helyette. Ez elég volt a világi embereknek, hogy
prófétaként tiszteljék a remetét. Megfigyelhető, hogy a világi
emberek és még a szellemi megkülönböztetéssel nem rendelkező
szerzetesek is szinte mindig vonzódnak a szélhámosokhoz,
imposztorokhoz, hipokritákhoz és azokhoz, akik démoni delúzióban
vannak, valamint szenteknek és Isten valódi szolgáinak tekintik
őket. Senki sem volt Nikitaszhoz hasonlítható az Ószövetség
ismeretében. De ő nem tudta elviselni az Újszövetséget, soha sem
idézett az Evangéliumból vagy az Apostolok cselekedeteiből, és
egyik látogatójának sem engedte meg, hogy az az Újszövetségből
bármit is idézzen. Tanításának ezen furcsa eltorzulásából a
Kijevi Barlangmonostor atyái észrevették, hogy egy démon rászedte
őt. Abban az időben sok szellemi adománnyal és kegyelemmel
megáldott szent szerzetes élt a monostorban. Ők imáikkal
elkergették Nikitasztól az ördögöt. Nikitasz nem látta többé.
Az atyák kihozták Nikitaszt az elvonultságból és megkérték,
hogy idézzen nekik valamit az Ószövetségből. De ő megesküdött,
hogy soha többé nem olvassa azokat a könyveket, melyeket előtte
kívülről ismert. Kiderült, hogy olvasni is elfelejtett anynyira
nagy volt a sátáni megtévesztés rágyakorolt hatása; és csak
nagy erőfeszítések árán tanult meg újra olvasni. A szentatyák
imáinak köszönhetően magához tért, felismerte és megvallotta
bűneit, keserű könnyekkel megsiratta, valamint a testvérek
közötti alázatos életével a szentség magas fokára és a
csodatevés adományára tett szert. Később Szent Nikitaszt a
novgorodi püspöke kanonizálta.2
Ez a történet ma felvet számunkra egy kérdést. Hogyan kerülheti
el egy vallási kereső a csapdákat és megtévesztéseket,
melyekkel keresése során találkozik? Erre csak egy válasz
létezik: egy embernek nem a vallási élmény kedvéért
kell részt vennie a vallási
keresésben, amely megtéveszthet, hanem az igazságért.
Bárki, aki komolyan tanulmányozza a vallásokat, szembetalálja
magát ezzel a kérdéssel: ez szó szerint élet és halál kérdése.
A mi orthodox keresztény hitünket, ellentétben a nyugati
felekezetekkel, gyakran hívják „misztikusnak”: kapcsolatban áll
egy szellemi valósággal, ami eredményeket produkál, melyeket
gyakran „természetfelettinek” neveznek – melyek meghaladnak
bármiféle e világi logikát vagy tapasztalatot. Nem kell az ősi
irodalomban keresgélnünk, hogy példákat találjunk, mert
napjainkban egy csodatevő élete tele van misztikus elemekkel.
Makszimovics János érseket, aki mindössze tizenöt éve hunyt el
és Kaliforniának pont ezen részén élt mint San Franciscó
érseke, látták ragyogó fényben, lebegni ima közben, jövőbelátó
volt és csodás gyógyításokat vitt végbe... Ezeknek azonban
egyike sem mérv adó; hamis csodatevők könnyen imitálhatják
ezeket. Hogyan tudhatjuk, hogy kapcsolatban állt az igazsággal?
További fejezetek:
-Kinyilatkoztatás
-Szenvedés
-Újjászületés
-Befejezés
-Kérdések és Válaszok
-Utószó
-Kinyilatkoztatás
-Szenvedés
-Újjászületés
-Befejezés
-Kérdések és Válaszok
-Utószó
1János
érseket 1994-ben az Oroszországon Kívüli Orosz Orthodox Egyház
(ROCOR), San Franciscói és Sanghaji Szent Jánosként kanonizálta.
2Bishop
Ignatius Brianchaninov, The Arena (Jordanville,
New York: Holy Trinity Monastery, 1983), 31-34. old.