A Lélek Indulatos Jellege vagy Ereje (θυμοειδές – thymoeides): Lásd – A Lélek Vágyakozó Jellege, vagy Ereje.
A Lélek Vágyakozó Jellege, vagy Ereje (tό έπιθυμητικόν – tó épithimitikón): A lélek három jellegének vagy erejének az egyike, a Platón által megfogalmazott (Vö. Az Állam, negyedik könyv, 434 D – 441 C) hármas felosztás szerint, melyet az Orthodox Keresztény Egyházatyák teljes egészében elfogadtak. A másik kettő az, (I.) intelligens jelleg (τό λογιστικόν – tó logisztikón: Vö. – Intelligens), és az (II.) indulatos jelleg (θυμοειδές – thimoeidész), ez utóbbi gyakran düh és haragként nyilvánul meg, de általánosságban úgy definiálható, mint egy heves érzéseket kiváltó erő. Ez a három jelleg vagy erő használható pozitívan, azaz természetünkkel összhangban ahogy Isten megteremtette őket, vagy negatívan, azaz oly módon, ami ellentétes természetünkkel és a bűn (vö.) felé vezet. Az indulatos erő például pozitívan használható a démoni támadások visszaverésére vagy az Istenre való vágyakozásunk felfokozására, de amennyiben nincs kontrollálva, vezethet önkényeztetéshez vagy zavaró gondolatokhoz és cselekedetekhez is. A vágyakozó és indulatos jelleget, különösen az előbbit, néha a lélek érzékeny (τό παθητικόν – tó pathitikón) jellegeként is említik, vagyis, olyan jellegként amely különösen kiszolgáltatott a szenvedélynek (vö.), és amely, ha nincs átformálva pozitív lelki hatások által, fogékony a negatív és önpusztító erők influenciáira. Az intelligens jelleget, bár szintén kiszolgáltatott a szenvedélyeknek, általában nem tekintik a lélek érzékeny jellegének.
A Nousz, vagy a Szív Őrzése (φυλακή νού, καρδίας – filáki noú, kárdíász): Lásd – Éberség.
Átistenülés: Lásd – Teózis.
Bánat (λύπη – lipi): Gyakran, mint "Isteni bánat"-ra utalnak vele – A bánat, mely a bűnbánat által előidézett reménnyel táplálja a lelket.
Belső Esszencia vagy Princípium (λόγοι – logoi): Lásd – Logosz.
Bukott Természet (παλαιός άνθρωπος – páláiósz ánthroposz): Szószerint – a "régi ember". Lásd – Test, (II.) értelme.
Cáfolat (άντιλογία – ántilogía; άντίρρησις – ántírriszisz): Egy démon vagy démoni gondolat visszaverése a provokáció (vö.) pillanatában; vagy, általánosabb értelemben véve, a gonosz gondolatok megzabolázása.
Csend vagy nyugalom: Lásd – Hészükhia
Eksztázis (έκστασις – éksztászisz): A bukott énünkből és a teremtett dolgokból való felemelkedés Isten felé, az erósz vagy intenzív kötődés (vö.) influenciája alatt. Az ember nem saját erőfeszítéséből éri el az eksztázist, hanem Isten szeretetének az erejéből. Az eksztázis, a diszkurzív elme (vö.) minden fogalmi gondolkodásának a meghaladását jelent. Néha transz állapot vagy a normál tudat elvesztése is jellemezheti; de az ilyen pszichofizikai velejárók nem feltétlenül szükségesek. Esetenként a "eksztázis" kifejezést rossz értelemben is használják, azaz rajongást, az önuralom elvesztését vagy őrületet jelölnek vele.
Éberség (νήψις – nípszisz): Szó szerint azt az állapotot jelenti, ami az ittas kábulattal ellentétes; így lelki éberségnek, józanságnak vagy elővigyázatosságnak szokták fordítani. Ez figyelmes magatartást (προσοχή – proszokhí) jelent, ami által a belső gondolatokra és fantáziákra (vö.) figyelünk, őrködve a szív és a nousz felett (vö.). Szent Hészükhiosz "Az Éberségről és Szentségről" című írásában § 1-6 (A jelen műben a __ oldalon található), az éberségnek nagyon széles a meghatározása, az erények gyakorlásának (vö.) egész sorát jelöli. Szorosan kapcsolódik a szív tisztaságához és a hészükhiához (vö.). A Filokália eredeti görög címe "A Néptikus Atyák Filokáliája" azaz, azoké az atyáké, akik az éberség erényét gyakorolták és vésték a szívükbe. Ez mutatja, hogy mennyire központi szerepet tulajdonított Szent Nikodémosz az éberség állapotának.
Éber (Νηπτικῶν – Niptikon): Az a személy aki a lelki éberség (népszisz) erényét gyakorolja. Az ilyen személyeket általában ébernek (néptikus-nak) szokás nevezni.
Elme (διάνοια – diánoiá): A diszkurzív fogalmi és logikai képesség az emberben, amelynek feladata a következtetések levonása vagy olyan fogalmak megfogalmazása, amelyek a kinyilatkoztatás, a lelki tudás (vö.) vagy az érzékek megfigyelése által szolgáltatott adatokból származnak. Az elme tudása következésképpen alacsonyabb rendű mint a lelki tudás (vö.) és nem jelenti a teremtett lények belső esszenciáinak vagy princípiumaiknak a közvetlen felfogását vagy érzékelését, így még kevésbé jelenti magának az isteni igazságnak a felfogását. Valójában, az ilyen felfogás vagy érzékelés, amely a nousz (vö.) funkciója, túlmutat az elmén.
Fantázia (φαντασία – fántászíá): A psziché képalkotó képességeit jelöli, és egyike a legfontosabb kifejezéseknek a hészükhaszta szókincsben. Ahogyan a spirituális út mentén haladunk előre, olyan dolgok képeit kezdjük el "érzékelni", amelyeknek nincs közvetlen referenciapontjuk a külső világban, és amelyek megmagyarázhatatlanul törnek elő belsőnkből. Ez a tapasztalat annak a jele, hogy az ember tudata kezd elmélyedni: a külső érzetek és közönséges gondolatok bizonyos mértékig elcsendesültek, és a tudatalattiban rejlő impulzusok, félelmek, remények, szenvedélyek kezdenek a felszínre törni. A lelki élet egyik célja valójában egy olyan lelki tudás (vö.) elérése, amely átlépi mind a hétköznapi tudatosság, mind a tudatalatti szintjét; és igaz, hogy a képek, különösen mikor az azokat érzékelő személy fejlett lelki állapotban van, valóban lehetnek égi archetípusoknak a kivetülései az imaginnáció síkján, és ebben az esetben ezek kreatívan fel is használhatóak, hogy a szent művészet és ikonográfia képeit alkossák. De az esetek többségében ezek egyszerűen a középső vagy alsó szférákból származnak, és nincs bennük semmi, ami lelki vagy kreatív lenne. Ezért a fantázia világának felelnek meg, és nem a helyes értelemben vett imaginnáció világának. Ebből adódik az is, hogy a hészükhaszta mesterek általában negatívan viszonyulnak hozzájuk. Kihangsúlyozzák az ilyen jellegű tapasztalatokkal járó komoly veszélyeket, különösképpen, mivel ezeknek a képeknek a keletkezése lehet egy démoni vagy sátáni tevékenység következménye is. Figyelmeztetik a lelki út kezdeti szakaszában lévőeket, akik még nem rendelkeznek lelki megkülönböztetéssel (vö.), hogy ne csábuljanak el és ne essenek ezeknek a látszólagos jelenéseknek a fogságába, melyeknek sokasága teljesen eláraszthatja az elmét. A tanácsuk az, hogy ne szenteljünk nekik figyelmet, hanem folytassuk az imádságot és az invokációt, elűzve őket a mi Urunk Jézus Krisztus Legszentebb Nevének segítségével.
Gondolatok (λογισμός – logiszmósz): (I.) Általában nem a hétköznapi értelemben vett gondolatokat jelenti, hanem a démonok által provokáltakat, és ezért gyakran a "gonosz" vagy "démoni" jelzővel párosítják a fordítások során; (II.) egy "fogalmi kép", a fantázia (vö.) és egy elvont fogalom között; az ez értelemben vett felfogás gyakori Szent Maximosz szövegeiben, ahol a "fogalmi kép" megnevezés rendszerint elfogadásra kerül.
Hajlam (πρόληψις – Prólépszisz): Lásd – Kísértés
Hészükhia (ήσυχία – hesychia): Ebből a szóból származnak a Hészükhazmus és a Hészükhaszta szavak, amelyek a Filokáliában bemutatott lelki hagyományt (Hészükhazmus), és az abban felvázolt lelki utat követő személyt (Hészükhaszta) jelölik. A belső nyugalom vagy lelki békesség és koncentráció állapota, amely együttesen keletkezik, és mélyül el, a tiszta imával és a nousz vagy a szív őrzésével (vö.). Ez nem egyszerű csend, hanem az Istenre való odafigyelés és a felé irányuló nyitottság hozzáállása.
Hit (πίστις – pístis): Nem pusztán a Kereszténység dogmatikus igazságaiban való egyéni vagy elméleti meggyőződés, hanem egy mindent átölelő kapcsolat, egy szeretetteljes lelki attitűd és az Isten iránti teljes bizalom. Mint ilyen, magában foglalja az ember egész életének átalakulását. A hit Isten ajándéka, az az eszköz mely által bekerülünk Isten, Krisztusban megnyilvánuló teantropikus (kettős természetű) aktivitásába és az emberébe is Krisztusban, melyen keresztül az ember eléri az üdvözülést.
Intelligens (λογικός – logikósz): A görög logikósz terminus szoros kapcsolatban áll a Logosszal (vö.), és így az isteni Értelemmel, ezért tisztán látható, hogy ezt a terminust nem lehet egyszerűen 'logikus'-nak fordítani és az elme (vö.) tulajdonságaként kezelni. Inkább a nouszhoz (vö.) köthető, és minősíti a lelki tudás (vö.) birtokosát. Ezért amikor a "lélek"-kel (logiki psychi) találjuk összefüggésben, a logikósz-t "Istenszerű"-ként vagy "intelligenciával felruházott"-ként fordítjuk. Az intelligencia (τό λογικόν – logikon, τό λογιστικόν – logistikon; o λογισμός - ho logismos) a nousz (vö.) uralkodó tulajdonsága vagy operatív képessége.
Intenzív Kötődés (έρως – érosz): Az erósz szó, amikor ezekben a szövegekben használják, megőrzi platóni jelentésének nagy részét. Kifejezi azt az intenzív törekvést és vágyat, amely az embert az Istennel való egyesülésre ösztönzi, és ezzel egy időben kifejez valamit abból az erőből is, ami az istenit és az emberit összeköti. Mint a legtökéletesebb egyesítő szeretet, nem különbözik az agapétól, de ellentétben állhat vele annyiban, hogy nagyobb fokú intenzitást és extázist (vö.) fejez ki.
Istennel való Egyesülés: Lásd – Teózis.
Istenre való emlékezés (μνήμη Θεού – mnimi Theoú): Nem csak az elménkben (vö.) való emlékezés, hanem egy olyan összeszedettség vagy koncentráció állapota, melyben a figyelem Istenre összpontosul. Ilyenformán szöges ellentettje az önelégültség és az érzéketlenség állapotának.
Istenszemlélés (θεοπτια – theoptia): Isten teremltetlen fényének a szemlélése. Palamasz Szent Gergely világosan elmagyarázza, hogy ez nem Isten esszenciájának, ami az ember számára megközelíthetetlen, hanem Isten teremtetlen energiáinak a szemlélését jelenti, amin keresztül az ember egyesülhet Teremtőjével (vö. – Teózis).
Jézus Ima (Ίησοϋ εύχή – Iisou évkhi): A mi Urunk Jézus Krisztus Legszentebb Nevének invokációja, leggyakrabban a következő szavakkal: 'Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön', bár ennek a rövid imának számos változata létezik. Ez nem csupán egy "technika" vagy "keresztény mantra", hanem egy Jézus Krisztus Személyének címzett imádság, mely kifejezi a az Őbelé, mint Isten fiába és Megváltónkba, vetett élő hitünket (vö.).
Kísértés (πειρασμός – peirászmósz): A szövegkörnyezet szerint kifejezhet: (I.) egy próbát, melyet Isten küldött az embernek, hogy segítse előrehaladását a lelki úton; vagy (II.) az ördög javaslatát, mely az embert a bűnbe csábítja. (II.) értelmében használva ezt a kifejezést, a görög Atyák számos technikai megnevezést használnak a kísértés folyamatának leírására. (Vö. – Létrás Szent János: Mennyekbe Vezető Létra, 15. Fejezet) Ezen Atyák alapvető megkülönböztetése, a démoni provokáció és az ember beleegyezése között van: az első az ember fennhatóságán kívül áll, míg a másodikért erkölcsileg felelős.
Részletesen, a legfontosabb fogalmak a következők:
(I.) Provokáció (προσβολή – proszvolí): a gonosz kezdeti izgatása. Aszkéta Szent Márk, egy "a szíveben zajló kép nélküli stimuláció"-ként határozza meg; mindaddig, amíg e provokációhoz nem társulnak képek, az ember tekinthető nem bűnrészesnek. Az ilyen provokációk, melyek az ördögtől származnak, szabad akaratától függetlenül, kívülről támadják az embert, így ő erkölcsileg nem felelős ezekért. Az ezekre a provokációkra való hajlam nem a bukás következménye: Márk szerint, Ádámot még a paradicsomban is, az ördög provokációi támadták. Az ember nem tudja megakadályozni, hogy provokációk támadják őt; ami viszont hatalmában áll, az az, hogy folyamatos éberséget (vö.) gyakoroljon, és így el utasítson minden provokációt, amint azok a tudatában felmerülnek – vagyis az elméjében vagy nouszában való első, gondolatkénti megjelenésükkor. Ha elutasítja a provokációt, a szekvencia félbeszakad és a kísértés folyamata megszűnik.
(II.) A nousz pillanatnyi megzavarása (παραρριπισμός – pararripiszmósz):, amely a "testi szenvedély munkálkodása nélkül" történik, ez többnek tűnik, mint a fenti (I.) szakaszban leírt provokáció "első megjelenése"; mivel ebben az életben, a lelki fejlődés egy bizonyos pontján, teljesen meglehet szabadulni az ilyen "pillanatnyi zavaroktól", de senki sem számíthat arra, hogy teljesen mentes legyen a démoni provokációktól.
(III.) Közösség (όμιλία – homilia), Társulás (συνδυασμός – syndyasmos): Engyenlőre még nem teljesen elfogadva a démoni provokációt, az ember elkezd vele "foglalkozni", beszélgetni vagy vitázni vele, élvezettel átgondolva az elméjében, de még mindig habozik, hogy cselekedjen-e vagy sem. Ebben a szakaszban, melyet a "közösség" vagy a "társulás" terminusok jeleznek, a provokáció már nem "képmentes", hanem gondolattá – logiszmósszá (vö.) vált; és a személy erkölcsileg felelős azért, hogy megengedte ennek megtörténését.
(IV.) Hozzájárulás (συγκατάθεσις – szinkatathézisz): Ez a puszta "közösség" vagy "társulás" utáni lépést jelenti. Már nem csupán "játszik" a gonosz javaslattal, hanem elhatározta, hogy meg is cselekszi azt. Most már semmi kétség nincs erkölcsi bűnössége felől: még akkor sem, ha a körülmények megakadályozzák, hogy külsőleg megcselekedje vétkét, Isten megítéli őt a szívében lévő szándék szerint.
(V.) Hajlam (πρόληψις – prólipszisz): Márk úgy határozza meg, mint a "korábbi bűnök akaratlan jelenléte a memóriában". Ennek a "hajlamnak" vagy "befolyásoltságnak" az állapota olyan ismétlődő bűnökből ered, amelyek egy embert hajlamossá tesznek arra, hogy bizonyos kísértéseknek engedjen. Elvileg megtartja szabad választását, és elutasíthatja a démoni provokációkat; de gyakorlatban a szokás ereje megnehezíti, hogy ellenálljon.
(VI.) Szenvedély (vö.): Ha egy ember nem harcol nagy erőfeszítéssel a hajlamok (vö.) ellen, akkor azok gonosz szenvedélyekké válnak.
Kor (αίών – aeon): A kozmikus
időtartam együttese. Ez magában foglalja az angyali rendeket, és ez Isten egyik
attribútuma is, mint az általa teremtett évszázadok princípiuma és teljesítése.
E kifejezést pontosabban a következőképpen használják:
Gyakran megkülönböztetik a "jelen kor"-t és az "eljövendő
kor"-t vagy "új kor"-t. Az első a jelen
időérzékünknek felel meg; a második az idő, ahogyan Istenben létezik, vagyis
örökkévalóságként értendő, nem végtelen időként, hanem minden idők egyidejű
jelenléteként. Jelenlegi időérzékünk, amely szerint az időt Istentől
elválasztottként tapasztaljuk, a bukásból eredő látás és lelki érzékelés
elvesztésének a következménye, és ebből a szempontból többé-kevésbé
illuzórikus. A valóságban az idő nincs, és soha nem is lehet elválasztva
Istentől, vagy a "jelen kor" az "eljövendő kor"-tól.
Emiatt az "eljövendő kor"-ra és annak valóságaira nem, mint
nem létezőkre vagy a jövőben létrejöttekre kell gondolnunk, hanem, mint
aktualitásokra, melyeket a kegyelem révén itt és most is megtapasztalhatunk.
Ezt jelezve, a görög kifejezés ezekre a valóságokra (τὰ μέλλοντα –
tá méllontá) gyakran "raktározott áldások"-ként van fordítva.
Lelki Delúzió (szlávul – прелесть, görögül – πλάνη): A szláv preleszt és a görög pláni szavak gyakran használt kifejezések az Orthodox teológiában, amihez legközelebb talán a „rászedettség” szavunk áll (Vö. „A kígyó rászedett, és ettem” [Ter. 3:13]). De ezeknek a szavaknak a jelentése jóval tágabb, és technikaibb, amit talán a „lelki delúzió” kifejezés tud legjobban visszaadni a magyar nyelvben. A preleszt vagy plani egy állapot, ami az Igazságtól eltávolodott lélekben keletkezik, és rengetek fajtája létezik, mint például: hit a hamis látomásokban, önelégültség, hamis természetfeletti képességek, bizalom az éjszakai álmokban, a tanítás szenvedélye, gondatlanság, idő előtti vágyakozás nagy erényekre, a Kegyelem elvárása, valamint a Jézus ima hamis folyamatossága a szívben, és így tovább...
Lelki Tudás (γνώσις – gnózisz): A nousz (vö.) tudása különbözik, az értelem (vö.) hétköznapi tudásától és, mint ilyen, ez egy Isten által ihletett tudás, mely összefüggésben van a teóriával (vö.) és az azonnali lelki érzékeléssel.
Logosz (Λόγος – lógosz): A Szentháromság második személye, vagy Isten Nousza, Bölcsessége és Gondviselése, akiben és, akin keresztül minden dolog teremtetett. Mint univerzális kozmikus elv, a Logosz Önmagában hordozza az összetett logoi-t ("belső princípiumokat vagy belső esszenciákat", Isten gondolatait), összhangban azzal, mely szerint minden dolog a nekik kijelölt időben, helyen, és formában jön létre, ezáltal minden egyes dolog, magában hordozza saját fejlődésének princípiumát. Ezek azok a logoi-k, elsősorban a Logoszban találhatóak és a teremtett univerzum formáiban nyilvánulnak meg, amelyek a Teória-Szemlélődés (vö.) első vagy alsóbb szakaszait alkotják.
Megkülönböztetés (διάκρισις – diákriszisz): Olyan lelki ajándék, amely lehetővé tesz minket arra, hogy megkülönböztessük az elmébe belépő gondolatok fajtáit, hogy pontosan értékeljük és megfelelően kezeljük azokat. Ezen ajándék révén szert teszünk a "szellemek megkülönböztetés"-ének a képességére, vagyis arra a képességre, hogy megkülönböztessük az Isten által ihletett gondolatokat vagy víziókat, az ördögtől származó javaslatoktól vagy fantáziáktól. Ez a lélek egyfajta szeme vagy lámpása, amelynek segítségével az ember megtalálja a helyes irányt a lelki út mentén anélkül, hogy szélsőségekbe esne; így foglalja magába a megkülönböztetés fogalmát.
Noetikus (νοητός – noitósz): Ami a nouszhoz (vö.) tartozik vagy arra jellemző.
Nousz (νοϋς): Az emberi lélek legmagasabb képessége, melyen keresztül – feltéve ha megtisztított – közvetlen felfogással vagy lelki érzékeléssel ismeri Istent vagy a teremtett dolgok belső lényegét vagy alapelveit. A dianoiával vagy az elmével ellentétben, melyektől óvatosan meg kell különböztetni, a nousz nem absztrakt koncepciók megfogalmazása és az azokon, deduktív érveléssel, való vitatkozás révén jut el egy következtetésre, hanem közvetlen tapasztalással, megérzéssel vagy egyszerű megismeréssel (Szíriai Szent Izsák által használt terminus) érti az Isteni igazságot.
Az Egyház Szentjei a következőket írták a nousszal kapcsolatban:
– A nousz a „lélek legmélyén” lakik, ez alkotja a szív legbelsőbb vonatkozását. (Fotikéi Szent Diadokhosz §79, 88- Filokália)
– A nousz, a teória szerve, a „szív szeme” (Egyiptomi Szent Makáriosz Szentbeszédei).
– Az emberi lélek a Szentháromság által noetikusnak, intelligensnek és lelkinek teremtetett. (Palamasz Szent Gergely: Témák a Természeti és Teológiai tudományról és a Morális és Aszketikus életről: 150 Szöveg §40.)
– Az ember csak a nouszán keresztül ismerheti meg közvetlenül az Ige dicsőségét, „mint az Atya egyszülöttének dicsőségét”. [Hitvalló Szent Maximosz: Kétszáz Szöveg teológiáról és az Isten Fiának megtestesült adományozásáról (Thalassziosznak írva) §61]
– Egyedül az emberi nousz rendelkezik, az energiáin felül, transzcendens természettel. És ez tesz minket, minden másnál jobban, az Isten képmásává. (Nüsszai Szent Gergely: Az ember teremtése 2 – 4 könyv '132 – 136')
Praxis (πρᾶξις – prákszisz): Palamasz Szent Gergely szerint a praxis nem más, mint maga a hészükhaszta életmód. Lásd még – Teória.
Provokáció (προσβολή – proszvofi): Lásd – Kísértés
Szemlélődés: Lásd – Teória
Szenvtelenség (απάθεια – Apáthéiá): A jelen mű szövegeinek szerzői között vannak akik a szenvedélyt (vö.) a gonosz és a bűn (vö.) következményének tekintik, számukra a szenvtelenség a szenvedélyek kigyomlálását jelenti; Mások, mint például Remete Szent Izsák, alapvetően jónak tekintik a szenvedélyeket, és számukra a szenvtelenség olyan állapotot jelent, amelyben a szenvedélyeket az eredeti tisztaságuknak megfelelően gyakorolják, és így nem vétkezve sem cselekedetben, sem gondolatban. A szenvtelenség a re-integráció és a lelki szabadság egy állapota; Kasszián Szent János a "szív tisztasága"-ként fordította latinra. Az ilyen állapot jelenthet elfogulatlanságot és elválást, de nem közömbösséget, mert ha egy szenvtelen ember nem szenved saját magáért, akkor szenved az ő felebarátaiért. Ez nem abban áll, hogy már nem érzékeljük a démonok támadását, hanem abban, hogy már nem engedünk nekik. Ez pozitív, és nem negatív: Evagriosz szorosan összekapcsolja a szeretet minőségével (agapé), Diadokhosz pedig a "szenvtelenség tüzéről" beszél (Filokália, első kötet, §17). A szenvtelenség Isten ajándékai közé tartozik.
Szenvedély (πάθος – pátosz): Görögül szó szerint azt jelenti: ami egy személlyel vagy dologgal történik, egy passzívan átélt tapasztalat; ennélfogva egy vágy vagy impulzus, mint a harag, a vágyakozás vagy a féltékenység, melyek erőteljesen uralják a lelket. Sok Görög Atya úgy tekint a szenvedélyekre, mint valami, genetikailag gonoszra vagy, mint a lélek "betegségére": Létrás Szent János kijelenti, hogy nem Isten a szenvedélyek teremtője és, hogy azok "természetellenesek", az ember valódi énjétől idegenek.(Lásd – Mennyekbe Vezető Létra, 26. fejezet) Más Görög Atyák, azonban úgy tekintenek a szenvedélyekre, mint impulzusokra melyeket eredetileg Isten helyezett az emberbe, és így azok alapvetően jók, bár jelenleg a bűntől eltorzultak (Lásd – Remete Szent Izsák §1.). E második nézet alapján a szenvedélyeket meg regulázni kell, és nem felszámolni; át kell őket alakítani, nem pedig elnyomni; pozitív módon használva őket, nem pedig negatívan (Lásd – Szenvtelenség).
Szív (καρδία – kárdíá): Ez nem csupán a fizikai értelemben vett szerv, hanem az ember lényének lelki központja; az ember úgy, ahogy az Isten képmására teremtetett; az ember legmélyebb és legigazabb énje; vagy belső szentélye, melybe csak az áldozathozatalon és a halálon keresztül nyerhetünk belépést; melyben beteljesedik az isteni és az emberi közötti egyesülés misztériuma. "Teljes szívből kiáltok – mondja a zsoltáros – azaz testileg, lelkileg és lelkileg."(Lásd – Létrás Szent János: mennyekbe vezető Létra, 28. fejezet §59.) A "szívnek" tehát egy mindent átfogó jelentősége van: a "szív imája" nem csak az érzelmek és a szeretet imáját jelenti, hanem az egész ember imáját, beleértve a testet is.
Temperamentum (κράσις – krászisz): Elsősorban az elemek, kedélyek vagy tulajdonságok jól kiegyensúlyozott keveredése az állati testekben, de néha kiterjed az ember egész lélek-test szerkezetének kifejezésére. Ebben az értelemben a pszichikai vagy fizikai kiegyensúlyozatlanság állapotának az ellentéte.
Teológia (θεολογία – theologíá): E szövegekben sokkal többet jelent, mint az egyetemi tanulmányok során, az Istenről és a vallási dogmákról, szerzett tudás. Az isteni valóságok világban való aktív és tudatos részvételt vagy azok észlelését jelenti – más szavakkal a lelki tudás (vö.) realizálása. Ahhoz tehát, hogy valaki, a szó valódi értelmében, teológussá váljon, előfeltétel a hészükhia (vö.) és a szenvtelenség (vö.) állapotának, valamint az azzal járó tiszta és folyamatos imának, az elérése; így ez a titulus olyan mennyei adományokat igényel, amelyek csak nagyon kevés ember számára adatnak meg.
Teória (θεωρία – teoríá): A nousz (vö.) szemlélődése, melyen keresztül elérjük a lelki tudást (vö.). Ellentétes lehet a "praxissal", amely az aszketikus élet, megtisztulás, és a parancsolatok betartásának egy külsőbb aspektusát jelöli, de ami nélkülözhetetlen előfeltétele a teóriának. A személyes lelki előrehaladottság szintjétől függően a teóriának két fő szakasza van: Vonatkozhat a teremtett lények belső esszenciájára vagy princípiumára (vö.), vagy magasabb fokon Magára Istenre.
Teózis (θέωσις – Théoszisz): Egy transzformatív folyamat, melynek a célja az Istennel való egyesülés. A teózis állapotát a teória (megvilágosodás az Istenszemlélés révén) azt pedig a katarzis (A test és alélek megtisztulása) állapota előzi meg. A teózis lényegében az emberi élet célja.
Hierothos (Vlachos) Metropolita szerint a teózis elsőbbsége az Orthodox Keresztény teológiában közvetlenül kapcsolódik ahhoz a tényhez, hogy az Orthodox Keresztény teológia nagyobb mértékben alapul az Egyház szentjeinek vagy misztikusainak közvetlen lelki tapasztalatán, mint a Latin Katolikus teológia nyilvánvalóan racionálisabb gondolati hagyománya. Az Orthodox Keresztény Egyházban úgytartják, hogy aki nem követi az Istennel való egyesülés útját azt, a szó szoros értelemében, nem lehet teológusnak nevezni. [1]
Test (σάρξ – szárksz): Különböző jelentései vannak:
(I.) Az emberi ellentétben az istenivel, mint a következő idézetben: "Az
Ige testévé lett" (Jn1:14);
(II.) A bukott és bűnös emberi természet, ellentétben az eredetileg teremtett
emberi természettel, ami Istennel van közösségben; az ember, amikor elszakad
Istentől és fellázad ellene.
(III.) A testet, ellentétben a lélekkel.
Valószínűleg a második
jelentés a leggyakoribb. Ha a szó ebben az értelemben kerül alkalmazásra, akkor
fontos megkülönböztetni a "húst" a "testtől"
(σώμα - szóma). Amikor Szent Pál Apostol felsorolja a "test
cselekedeteit" (Gal 5:19-21) említ olyan dolgokat, mint "paráznaság",
"eretnekség" és "irigység", amelyeknek nincs
különös kapcsolatuk a testtel.
A szó (II.) értelemében a "test" az egész lélek-test
felépítést fejezi ki, amennyiben az ember még bukott állapotában van; Ugyanígy
a "lélek" az egész lélek-test felépítést fejezi ki, amennyiben
az ember már üdvözült. A lélek, csak úgy mint a test, "érzékivé"
vagy "testivé" válhat, ahogyan a test is lelkivé válhat, csak
úgy mint a lélek. Az aszkézis háborút jelent a test ellen – a szó (II.)
értelmében – de nem a test, mint olyan ellen.
Vágyakozás: Lásd – A Lélek Vágyakozó Ereje, vagy jellege.
Fordította: Németh A. István ©
[1] Vladimir Lossky: A keleti egyház misztikus teológiája, Kiadó: Zöld-S Studio, Budapest, 2017 · ISBN: 9786158070102
A
