Kérdezhetnénk mi köze van mindennek hozzánk, akik próbálunk, amennyire csak lehet, józan orthodox életet élni? Sok köze van hozzánk. Észre kell vennünk, hogy a körülöttünk lévő élet, bár abnormális, az a hely ahol elkezdjük saját keresztény életünket. Bármit is kezdünk életünkkel, bármilyen valóban keresztény tartalmat is adunk neki, mindig lesz rajta valamennyi az „én nemzedék” bélyegéből, és elég alázatosnak kell lennünk ahhoz, hogy ezt észrevegyük. Ez az ahonnan elindulunk.
A körülöttünk lévő életnek van két téves megközelítése melyet jelenleg sokan követnek, azt gondolván hogy ez az amit egy orthodox kereszténynek csinálnia kell. Az egyik – leggyakoribb – megközelítés az az, hogy egyszerűen haladtok a korral: alkalmazkodtok a rockzenéhez, a modern divathoz és ízekhez, valamint a felpörgetett modern életünk teljes ritmusához. Gyakran a régimódibb szülőknek kevés kapcsolatuk van ezzel az élettel, és többé-kevésbé külön fogják élni a saját életüket, elmosolyodnak majd mikor látják, hogy gyermekeik hogyan követik a legújabb őrületet, azt gondolván hogy az ártalmatlan.
Ez az út teljes katasztrófa a keresztény élet számára; ez a lélek halála. Élhet valaki kívülről nézve tisztességes életet, anélkül hogy küzdene a kor szelleme ellen, de belülről vagy halottak vagy haldoklanak; és a legszomorúbb dolog, hogy ennek gyermekeik különféle pszichés és szellemi rendellenességekkel és betegségekkel fizetik majd meg az árát, melyek egyre gyakoribbá válnak. A négy évvel ezelőtt Jonestownban igen látványos véget ért öngyilkos szektának az egyik vezető tagja egy görög orthodox papnak a fiatal lánya volt; sátánista rock csapatok, mint a KISS – Kids in Satan's Service, magyarul: Kölykök a Sátán Szolgálatában – ex-orosz orthodox fiatalokból állnak;3 a sátán templomának legnagyobb része San Franciscóban, egy közelmúltbeli szociológiai felmérés szerint – orthodox fiatalokból áll. Ez csak néhány feltűnő eset; a legtöbb orthodox fiatal nem téved el ennyire – egyszerűen beleolvadnak az őket körülvevő keresztény ellenes világba, és megszűnnek példái lenni a kereszténységnek az őket körülvevők számára.
Ez nem helyénvaló. Egy kereszténynek különböznie kell a világtól, legfőképp a mai furcsa, abnormális világtól, és ennek egyikének kell lennie azon alapvető dolgoknak, melyeket keresztény neveltetése részeként ismer. Ellenkező esetben nincs értelme, hogy kereszténynek hívjuk magunkat – sokkal kevésbé pedig, hogy orthodox keresztények.
A téves megközelítés ellenkező szélsősége az az, amit hamis spiritualitásnak nevezhetünk. Ahogy egyre szélesebb körben elérhetővé válnak a szellemi életről szóló orthodox könyvek fordításai, és a szellemi küzdelem orthodox szókincse egyre inkább elterjed a levegőben, úgy egyre több embert hallunk beszélni a hészükhazmusról, a Jézus imáról, az aszketikus életről, az imádság emelkedett állapotáról, és a legemelkedettebb szintű szent atyákról, mint Új Teológus Szent Szimeonról, Palamasz Szent Gergelyről és Sinai Szent Gergelyről. Nagyon jó, ha tisztában vagyunk az orthodox szellemi élet valóban emelkedett oldalával, és tiszteletben tartjuk azokat a nagy szenteket, akik valóban meg is élték azt; de hacsak nincs egy nagyon reális és alázatos ismeretünk arról, hogy milyen távol vagyunk ma mindnyájan a hészükhaszta élettől, és hogy mily kevéssé vagyunk felkészülve még arra is hogy egyáltalán megközelítsük azt, az irántuk való érdeklődésünk csupán egy új kifejeződése lesz a mi egocentrikus, műanyag univerzumunknak. „Az én nemzedék hészükhaszta lesz!” – Ez az amivel ma néhányan próbálkoznak; de valójában csak egy új, „hészükhazmus” nevű játékot adnak Disneyland látványosságaihoz.
Vannak könyvek ezzel a témával kapcsolatban, amelyek jelenleg nagyon népszerűek. Valóban a római katolikusok, orthodox hatásra, nagyon belemerülnek az ilyen dolgokba, és ők maguk is befolyásolnak más orthodox embereket. Van például egy jezsuita pap, George Maloney atya, aki mindenféle könyveket ír erről a témáról, lefordította Nagy Szent Makáriosz és Új Teológus Szent Szimeon műveit, és megpróbálja rábírni az embereket a mindennapi életben arra, hogy hészükhaszták legyenek. Vannak mindenféle összejöveteleik, általában „karizmatikus”; az embereket, állítólag, inspirálja a Szentlélek és mindenféle gyakorlatot végeznek, melyeket a szentatyáktól kaptunk, és melyek messze túlmutatnak azon a szinten, amelyen jelenleg állunk. Ez egy nagyon komolytalan dolog. Van egy hölgy is, Catherine de Hueck Doherty (ő eredetileg Oroszországban született és később római katolikus lett belőle), aki könyveket ír a pusztinjáról4, a remete életről, és a molcsanjéről5, a csendesség életéről, és ezeket a dolgokat megpróbálja divatba hozni, mint valami újfajta édességet. Ez természetesen nagyon komolytalan és a jelen időknek egy nagyon tragikus jele. Ezeket az emelkedett dolgokat olyan emberek használják, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit csinálnak. Néhány ember számára ez csak egy habitus vagy időtöltés; mások számára, akik komolyan veszik, hatalmas tragédia lehet. Úgy gondolják, hogy valamiféle emelkedett életet élnek, de valójában még a saját benső problémáikat sem küzdötték le.
Hadd hangsúlyozzam újra, hogy mind ezt a két szélsőségességet el kell kerülni – mind a világiasságot, mind a szuper-spiritualitást –, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene reálisan tisztában lennünk a világ velünk szemben támasztott törvényes követeléseivel, vagy hogy ne kellene többé tisztelnünk a nagy hészükhaszta atyákat és megfoganunk azok bölcs tanácsait, vagy azt hogy abba kellene hagynunk a Jézus ima gyakorlását, saját körülményeink és képességeink szerint. Csak a mi szintünkön kell csinálni, józanul. A lényeg az – és ez egy olyasvalami, ami feltétlenül szükséges a mai orthodox keresztények túléléséhez –, hogy tisztában kell lennünk jelenlegi helyzetünkkel, mint orthodox keresztények; mélységesen tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen időkben élünk, hogy mennyire kevéssé ismerjük és érezzük át orthodoxiánkat, hogy milyen messze vagyunk nem csak a régi idők szentjeitől de még a száz éve vagy akár egy generációval ezelőtt élt egyszerű orthodox keresztényektől is, és hogy mennyire alázatossá kell válnunk pusztán azért, hogy ma orthodox keresztényekként küzdhessünk.
3 Erről sajnos téves információi voltak Seraphim atyának, a KISS-nek két tagja valóban rendelkezett orthodox felmenőkkel, csakhogy nem keresztény, hanem zsidó orthodoxal. Ez a tény azonban mit sem változtat az orthodox keresztény családok jelenlegi szomorú helyzetén.
4 A 'пустыня' oroszul remetelakot jelent.
5 A 'Молчание' oroszul csendet jelent.
