De honnan tudjuk, hogy nem támaszkodunk önmagunkra és teljes reményünket Istenbe vetjük? Ez a következő módon ismerhető fel. Néhányan azt gondolhatják, hogy nem támaszkodnak magukra, és minden reményüket Istenbe helyezik. De amikor valamiféle bűnbe esnek, kétségbeesnek és egy melankolikus és szomorú lelkiállapotba kerülnek. Ez a túlzott, szomorú bánat annak a jele, hogy nem Istenben, hanem önmagukban reménykedtek, ezért bukásuk révén önbizalmuk elárulása különösen nehéz és gyötrelmes, és ez kétségbe ejti őket. De aki nem támaszkodik önmagára, saját erejére, azt nem fogja különösebben meglepni a bukás, és nem fogja elárasztani a túlzott bánat; tudja és megérti, hogy ez a gyengesége miatt történt, és hogy semmi jó nem várható magától. Az ilyen ember alázatosan elismeri gyengeségét, tehetetlenségét, és ezért ahelyett, hogy rendkívüli bánatra adná magát, siet Istenhez, imádságban önti ki előtte bűnbánó érzelmeit, siet, hogy bűnbánatot tartson Isten előtt, amint lehetséges, hogy teljes szívével folytassa a harcot a láthatatlan ellenségekkel és a lelkében élő gonoszsággal - siet a láthatatlan hadviselésbe.
