Gatcsinai Szent Mária 1874-ben született Szentpéterváron gazdag kereskedő családjában és a keresztségben a Lídia nevet kapta. A család a szentpétervári Novogyevicsij-monostor közelében, a Színeváltozás templom mellett lakott. Apjuk meghalt, amikor Lídia három és fél éves, húga Júlia pedig másfél éves volt.
Lídia leánygimnáziumban tanult, de nem sokkal annak befejezése előtt, 16 éves korában agyvelőgyulladás, majd annak nyomán kialakuló Parkinson-kór következtében lebénult. Gimnáziumi vizsgáira tolókocsiban vitték. Családja megtehette, hogy a világ legnevesebb klinikáihoz forduljon. Lídiát a kor híres orvosai és európai tudósai vizsgálták, de senki nem tudott rajta segíteni. Minden erőfeszítés ellenére betegsége idővel egyre súlyosbodott. Kezdetben teljesen lebénultak a lábai, majd a karjai. Később már ülni sem tudott és fekve is hihetetlen kínokat kellett elszenvednie. Teste fokozatosan kiszáradt, csak feje és arca őrizte meg eredeti állapotát. Annak ellenére, hogy az orvosok Lídia teljes pszichés leépülését jósolták, a betegség pszichésen egyáltalán nem torzította el, hanem szokatlanul világos értelem és lelkierő jellemezte. Annak ellenére, hogy teste, még az arcizmai is teljesen bénultak voltak, Lídia megőrizte a beszédkészségét és világos értelmét: félig nyitott szájjal, lassan és tagoltan beszélt.
20 éven keresztül ágyhoz kötött beteg volt, minden mozdulat és minden érintés elviselhetetlen fájdalmat okozott neki. Ő azonban alázattal viselte betegségét. Nem vált hisztérikussá, nem zúgolódott Isten és felebarátai ellen: fájdalmait a környezete számára felfoghatatlan, hihetetlen szelídséggel viselte. Betegségét Isten akarataként fogadta el, szenvedéseinek köszönhetően megtanulta a szüntelen imádságot és a halálra való emlékezést. Látván a szenvedések közepette tanúsított bátorságát, az emberek saját szemükkel győződtek meg az apostol szavainak igazságáról: “Isten azt választotta ki, ami a világ szemében gyenge, hogy megszégyenítse az erőseket” (1Kor. 1, 27).
1912-től betegsége visszafordíthatatlanná vált, ezért a család az orvosok tanácsára 1913-ban Gatcsina városba költözött. Itt, egy kétemeletes házban bátyja gyógyszertárt működtetett. Anyja és idősebb fiútestvérei halála után Júlia húga és néhány hozzájuk költözött orthodox asszony gondozták. A szelíd beteget gyakran keresték fel a papok, akik ágyánál imádkoztak, és egy idő után ki is alakult körülötte egy hívő közösség, melynek tagjai nem csak az ágyánál tartott istentiszteleteken, de a templomban is énekeltek.
Mihail Polszkij atya, a katakomba egyház papja, így írt róla: „Fizikailag teljesen mozgásképtelen volt, de pszichésen nem degradálódott, hanem az ilyen betegek esetében egészen szokatlan személyiség- és jellemvonásai alakultak ki: rendkívül szelíddé, alázatossá, nyugodttá, igényeket nem támasztóvá, önmagába összpontosítóvá vált, elmélyült a szűntelen imában, a legkisebb zúgolódás nélkül viselte el nehéz állapotát.”
A súlyos fájdalmak hosszú és alázatos türelemmel való elviselése olyan tiszta lelkűvé tette, hogy az Úr a lelki vigasztalás adományával ajándékozta meg. Idővel egyre több ember kereste fel őt, hogy tanácsát és imáit kérjék; nem csak világiak jöttek el hozzá, de papok és főpapok is. Szent Benjámin (Kazanszkij) petrográdi metropolita (szintén újvértanú) áldásával Makarij (Voszkreszenszkij) archimandrita, a Névai Szent Sándor Lavra szerzetese az apostolokkal egyenlő Szent Mária Magdolna tiszteletére Mária néven szerzetessé nyírta.
Mária anya tisztelete még életében olyan nagy volt, hogy egész Oroszországból fordultak hozzá segítségért. Tisztelői nem törődve a kommunista üldöztetéssel, „Szent Mária anyának” nevezték őt. Minden nap felkeresték őt az emberek; sorban álltak az előszobában, hogy bemehessenek hozzá. Pénzt és ajándékokat hoztak neki, amiket ő azonnal szétosztott a szükségben szenvedőknek. Ivan Mihajlovics Andrejev professzor visszaemlékezéseiben írt arról, hogy Mária anya rendelkezett a szomorú lelkek megvigasztalásának adományával: Felkereste őt „egy fiatalember, aki teljesen elcsüggedt pap apja letartóztatása és száműzetése után, örömteli mosollyal távozott a mátuskától, és úgy döntött, hogy diakónusi szolgálatba áll. Egy fiatalasszony az elkeseredésből a fényes örömig jutott és szintén a szerzetességet választotta. Egy idős férfi, aki mélyen szenvedett fia halála miatt, kiegyenesedve és felbátorodva jött el a mátuskától. Egy idős asszony, aki zokogva ment be hozzá, nyugodtan és szilárd lélekkel távozott”.
Andrejev professzor 1927. márciusában súlyos bánatáról panaszkodott Mária anyának, amely már hónapok óta tartott és nem tudott megszabadulni tőle. Fennmaradt Mária anyának a kilátástalan bánatára vonatkozó válasza: „A bánat lelki kereszt – felelte neki Mária anya –, és azoknak a bűnbánóknak küldetik segítségül, akik nem tudnak bűnbánatot tartani, vagyis a bűnbánat után ugyanazokba a bűnökbe esnek… Ezért csak két gyógyszer gyógyítja ezt a néha rendkívül nehéz lelki szenvedést: meg kell tanulni a bűnbánatot és a bűnbánat gyümölcseinek termését, vagy pedig alázattal, szelídséggel, türelemmel és Isten iránti nagy hálával viselni ezt a lelki keresztet, bánatot, emlékezve, hogy az Úr e kereszt viselését a bűnbánat gyümölcsének tudja be… Hiszen milyen nagy vigasztalás annak tudatosítása, hogy bánatod… saját magad öntudatlan megbüntetése az elvárt gyümölcsök helyett… E gondolatnak meg kell indítania a lelket, és akkor a bánat fokozatosan elolvad és megfogannak a bűnbánat valódi gyümölcsei…”
„Mária anya e szavai után mintha valaki a lelkemben pontos műtétet hajtott volna végbe és eltávolította volna a lelki daganatot… más emberként távoztam tőle” – emlékezett a professzor.
Letartóztatása és vértanúhalála előtt (1922) Mária anyát felkereste Szent Benjámin petrográdi metropolita is [a főpapot, valamint több papot és világit koncepciós perben ítélték el, majd ezután kivégezték – ford. megj.], aki neki ajándékozta egy fényképét, melyre az alábbi szavakat írta: „Mélyen tisztelt szenvedő Mária anyának, aki a sok bánkódó között engem, bűnöst is megvigasztalt”.
Mária anya körül a gatcsinai Szobornaja és Baggovutszkaja utca sarkán lévő lakásában egy kisebb közösség alakult ki. Az összegyűlt fiatal lányok gondozták Mária anyát, a közösséghez tartozó papok pedig otthonában végezték a szertartásokat. A közösség lelkiatyja előbb Joann Szmolin atya, majd Pjotr Belavszkij atya, Dimitrij (Ljubimov) püspök közeli barátja volt. Pjotr atyát Dimitrij püspökkel együtt 1929-ben tartóztatták le és a Szolovec-kolostorban létesített lágerbe zárták őket.
Gatcsinai Szent Mária anya nem fogadta el az eretnek Szergij (Sztragorodszkij) metropolita deklarációját, melyben az kinyílvánította a kommunista hatalom iránti hűségét és Petrográdi Szent József metropolitához csatlakozott (a Szergij metropolita önkényes intézkedéseit elutasító Szt. Joszif petrográdi metropolita által vezetett Katakomba Egyház vagy másnéven Igaz Orthodox Egyház) és az őt felkeresőknek azt tanácsolta, hogy ha lehetséges, ne látogassák a Szergij metropolitát kommemoráló templomokat.
Az ateista államhatalom 1932 elején különös intenzitással kezdte letartóztatni a korábban bezárt monostorok szerzeteseit és apácáit.
„Az éleződő osztályharc és az ellenforradalmi elemek által a gazdaság szocialista formáival szemben tanúsított egyre megátalkodottabb ellenállás körülményei között aktív szerepet játszanak az egyháziak… minden módon próbálván a szocialista építés ellen hatni és akadályozni azt…” – írták a leningrádi OGPU (titkosrendőrség) munkatársai. „Annak ellenére, hogy a monostorokat a korábbi időkben hivatalosan bezárták, – ezen monostorok… apácái rejtett formában fenntartották azokat és az ellenforradalmi és szovjetellenes hangulatú reakciós szerzetesség jól szervezett csoportjait alkotják, akik maguk köré gyűjtötték az ellenforradalmi elemeket, mint pl. a volt embereket [„volt embereknek” nevezték a szovjet zsargonban a szocialista rendszerbe ideológiailag be nem illő elemeket: arisztokratákat, hivatalnokokat, kereskedőket – ford. megj.], kulákokat, megfosztottakat [„megfosztottaknak” a szovjet törvények által állampolgári jogaiktól politikai és ideológiai alapon megfosztottakat nevezték – ford. megj.], [volt] rendőröket stb.
A titkos monostorok apácáinak közösségét nagy számban keresték fel mind a helyi lakosok, mind a más kerületekből érkezők. E látogatók között… az apácák szovjetellenes agitációt folytattak és a szovjethatalom és annak intézkedése ellen irányuló provokatív híreket terjesztettek.
Az apácák ellenforradalmi csoportja által folytatott további szovjetellenes munka megakadályozása céljából az OGPU Leningrádi Műveleti Csoportja 1932 februárjában műveletet hajtott végre, melynek következtében” hetvenhat embert tartóztattak le.
1932. februárjában a letartóztatási hullám elérte Gatcsinát is. Február 19-én pénteken a csekisták eljöttek Mária anyáért és húgáért, Júlia Alekszandrovnáért. A letartóztatási parancsban azt írták: “Illegális gyülekezetekben vesz részt, ahol az evangéliumot olvassák, és amelyre meghívják a helyi lakosságot és a vallásos témákról szóló beszélgetések során szovjetellenes propagandát folytat”.
A letartóztatás során különösen durván bántak vele; ekkoriban már évek óta bármiféle érintés súlyos fájdalmakat okozott neki. Mivel nem állt rendelkezésre hordágy, a csekisták a béna asszonyt a fájdalomkiáltásaira tekintet nélkül a földön maguk után húzva vonszolták le az emeletről, majd feldobták a teherautó platójára és Leningrádba vitték.
Kihallgatása során Mária anya elmondta, hogy vallási meggyőződése miatt nem ismeri el Szergij metropolita deklarációját (ez pedig a szovjethatalom szempontjából ellenforradalmi cselekedetnek minősült) és nem tartja szükségesnek a szovjethatalomért való imádkozást. Az OGPU kollégiuma 1932. március 22-én három év száműzetésre ítélte.
Egészsége a fogságban végleg megrendült. A kihallgatás és az ítélethirdetés után átvitték a börtönkórházba. Néhány nappal később egy számára csomagot hozó ismerősével közölték, hogy “meghalt a kórházban”. A levéltári adatok szerint halála 1932. április 17-én történt.
Testét a hatóságok kiadták a rokonoknak, de elrendelték, hogy csak titokban szabad eltemetni. A titok azonban hamarosan közismerté vált. Máriát a szentpétervári Szmolenszki-temetőben, Szentpétervári Szent Xénia sírjának közelében temették el. Sírja hamarosan a hívők zarándokhelyévé vált.
1981-ben a Külföldi Orosz Orthodox Egyház (ROCOR) Főpapi Zsinata az oroszországi újvértanúk és hitvallók karában kanonizálta.
Gatcsinai Szent Mária újvértanú, könyörögj értünk az Úrhoz!
