...Ha tehát a jótevőink iránti vonzódás és kedvesség már a természetünkbe van írva, és jótéteményeik viszonzásáért szinte fáradtságot sem ismerünk, ugyan mit, kellene mondanunk ezekhez képest az Isten adományairól? Nagyságuk mérhetetlen, bőségük megszámlálhatatlan; s külön-külön is akkora jótéteményekben részesültünk, hogy egyenként is a legteljesebb hálára köteleznek bennünket a jótevő iránt. Többi ajándékáról már nem is szólok, mert, bár nagyságuk és értékük szerint önmagukban is oly kiválóak, a nagyobbak mellett, így önmagukban csak csekélyebb szépségűnek mutatkoznak. Időnk sincs arra, hogy a nagyszerűbbeket figyelmen kívül hagyva a kisebb jótétemények szerint mérlegeljük az Isten jóságát.
3. Ne is szóljunk azért a folyton ismétlődő napkeltéről, a holdváltozásokról, a légáramlatokról és az évszakok váltakozásáról, a felhőkből hulló esőről és a föld egyéb áldásairól, magáról a tengerről, s az egész földkerekségről, a föld terményeiről s a vízek lakóiról, a levegőben szálló madárfajokról és az élőlények ezerféle változatáról, amelyek mind a mi életünk szolgálatára lettek rendelve. A következőt azonban, még aki akarja, az sem kerülheti ki, s akinek pedig józan esze és értelme van, semmi esetre sem hallgathatja el. Ez pedig éppen az, aminél nagyobb megtiszteltetést még kimondani sem lehet: hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette (Ter 1,27), az ő megismerésére méltatta, s értelme révén az összes többi élőlényt fölébe emelte; sőt, a paradicsom kimondhatatlan gyönyörűségeink élvezetével örvendeztette meg; és minden földi valóság urává tette. S amikor a kígyó álnok csábítása folytán bűnbe esett (Ter 3,1-13), majd pedig a bűn által a halált és annak egyéb következményeit vonta magára, ő akkor sem vette le róla a tekintetét. Segítségül törvényt adott neki, őrizetére pedig angyalokat rendelt, hogy vigyázzanak reá. Aztán a gonoszság meg- feddésére és az erény tanítására prófétákat küldött, szigorú fenyítésekkel állta útját a bűn csábításainak, s a jók buzdítására ígéreteket tett. Közben különböző szemé- lyek életpéldájával elővételezve, a többiek kijózanítására gyakran megmutatta azt, hová vezet a jó és hová a rossz út.
De miután mindezek láttán is megátalkodottak maradtunk, akkor sem fordult el tőlünk. Nem hagyott cserben bennünket az Úr jósága, és nem tudtuk megszüntetni szeretetét még akkor sem, amikor magát a jótevőt oly sok megtisztelő ajándékáért érzéketlenül még bántalmakkal is illettük. Sőt, inkább visszahívott a halálból, és maga, a mi Urunk, Jézus Krisztus újra életre támasztott bennünket.
Benne pedig a jótétemény módja is minden eddiginél csodálatosabb! „Ö Isten létére nem tartotta az istennel való egyenlőségét oly dolognak, melyhez föltétlenül ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, s magára vette a szolga alakját" (Fil 2,6-7). „Magára vette gyengeségünket, és betegségeinket ő hordozta , az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást (Iz 53,4-5 és Mt 8,17); „megváltott minket az átoktól, amikor átokká lett érettünk" (Gal 3,13); elviselte a leggyalázatosabb halált (vö. Bölcs 2,20), hogy minket visszavezessen a dicsőséges életbe. De még azzal sem elégedett meg, hogy bennünket a halálból életre támasztott, hanem megajándékozott minket a maga isteni méltóságával, és örök nyugodalmat készített elő számunkra (vö. Jn 14,12), mely nagy-nagy örömével minden emberi elképzelést felülmúl .
„Mit adjunk tehát vissza az Úrnak mindazokért, amiket nekünk adott?" (Zsolt 115,3) Ő azonban olyan jó, hogy nem is követel viszonzást, hanem megelégszik azzal, hogy szeretjük mindazért, amit nekünk adott.
Amikor mindezt végiggondolom, be kell vallanom, remegés és félelmetes lelki szorongás fog el, csak hogy lelkem gondatlansága és hívságos szórakozásaim folytán ki ne essem Isten szeretetéből, s gyalázatára ne legyek Krisztusnak.
Mert az, aki most is bünre akar vezetni bennünket, arra törekszik, hogy a világ csábításaival elfeledtesse velünk ezt a nagy jótevőnket. Így lelkünk romlására tör és mindenféle cselvetéssel támad bennünket, hogy majd megszégyenítésünkre előállhasson az Úr előtt azzal, hogy mi megvetettük őt; és elpártolásunkkal büszkélkedhessen. Pedig ez a lény se nem teremtett bennünket, se meg nem halt érettünk, mégis a maga követőivé tett minket az Isten parancsai iránti engedetlenségben és hanyagságban. A pokol kínjainál is keservesebbnek tartom azt a gyalázatot, ami ezzel a mi Urunkra hárulna, és a dölyföt, amivel ellenségünk büszkélkedne: hiszen így Krisztus ellenségének adnánk okot a kérkedésre, és alapot a vele szembeni felfuvalkodottságra.
Az Isten iránti szeretetről most legyen ennyi elég. Amint előre megmondtam, eleve nem szándékoztam mindenről szólni, hiszen ez lehetetlen is lett volna, hanem csak rövid összefoglalást akartam elmétekbe vésni, hogy az mindig Isten szeretetére serkentse lelketeket.
