Valahányszor egy kicsit is megvilágosodott ember olvassa a Szentírást vagy zsoltárokat énekel, fontos elmélkedéseket és teológiát talál bennük, egyik szöveg a másikat támogatja. De akinek az értelme még nem megvilágosult, azt gondolja, hogy a Szentírás ellentmondásos. Mégsincs ellentmondás a Szentírásban: ne adj Isten, hogy legyen. Egyes szövegeket mások megerősítenek, míg néhányat egy adott időre vagy személyre hivatkozva írtak. Így a Szentírás minden szava KIFOGÁSOLHATATLAN. Az ellentmondás megjelenése tudatlanságunkból adódik. Nem szabad kifogásolnunk a Szentírást, de képességeink határáig úgy kell értelmeznünk, amilyen az valójában, és nem úgy, ahogy mi szeretnénk, görögök és a zsidók módjára. A görögök és a zsidók ugyanis nem voltak hajlandóak beismerni, hogy nem értik azt, hanem önhittségből és önelégültségből hibát találtak a Szentírásban és a dolgok természetes rendjében, és úgy értelmezték azokat, ahogyan ők jónak látták, és nem az Isten akarata szerint. Ennek eredményeként tévedésbe estek, és átadták magukat mindenféle gonosznak (vö. Róma 1).
Az a személy, aki a Szentírás értelmét keresi, nem fogja előadni a saját véleményét, legyen az rossz vagy jó; de ahogy Nagy Szent Bazil és Aranyszájú Szent János mondta, nem e világ tanítását fogadja tanítójának, hanem magát a Szentírást. Aztán ha a szíve tiszta, és Isten valami előre nem tervezett dolgot tesz bele, akkor azt elfogadja, feltéve, hogy megerősítést talál rá a Szentírásban, ahogy Nagy Szent Antal mondja. Szent Izsák ugyanis azt mondja, hogy el kell fogadni azokat a gondolatokat, amelyek spontán módon és előzetes megfontolás nélkül belépnek a néma életet folytatók életébe; de a vizsgálódás és a saját következtetések levonása az önakarat cselekedete, és az anyagi tudás eredménye.
Főleg akkor van ez így, ha valaki nem az alázatosság ajtaján közelíti meg a Szentírást, hanem – ahogy Aranyszájú Szent János mondja – más úton mászik fel, akár egy tolvaj, és kényszeríti őket, hogy megfeleljenek saját allegorizálásának. Mert senki sem bolondabb, mint az, aki a Szentírás értelmét erőlteti, vagy hibát talál bennük, hogy bebizonyítsa saját tudását – vagy inkább saját tudatlanságát. Milyen tudás származhat abból, ha a Szentírás jelentését a saját tetszésünk szerint alakítjuk, és ha megmerjük változtatni szavait? Az igazi bölcs az, aki mérvadónak tekinti a szöveget, és a Lélek bölcsességén keresztül felfedezi azokat a rejtett titkokat, amelyekről az isteni Írások tanúskodnak.
A három nagy tanító, Nagy Szent Bazil, Teológus Szent Gergely és Aranyszájú Szent János kiváló példája ennek: vagy az adott szövegre, vagy a Szentírás valamely más szakaszára alapoznak. Így senki sem tud nekik ellentmondani, mert nem adnak külső támogatást annak, amit mondanak, hogy azt lehessen állítani, hogy ez pusztán a saját véleményük volt, hanem közvetlenül hivatkoznak a tárgyalt szövegre vagy más szentírási szakaszra, amely megvilágítja. És ebben igazuk van; mert amit megértenek és kifejtenek, az a Szentlélektől származik, Akinek ihletésére érdemesnek találták őket. Ezért senki ne tegyen vagy elmélkedjen semmi olyasmin, aminek épsége kétséges, és a Szentírásból nem igazolható. Mert mi értelme van elutasítani valamit, aminek feddhetetlenségét a Szentírás egyértelműen tanúsítja, hogy összhangban van Isten akaratával, azért hogy valami mást tegyünk, akár jót, akár nem? Csak a szenvedély válthat ki ilyen viselkedést.
