Milyen szomorú és zavaros időkben élünk! Akik arra törekednek, hogy hűségesek maradjanak az igaz kereszténységhez, amelyet a mi Urunk, Jézus Krisztus és az apostolai örökítettek át az utóbbi időkre - az igaz ortodox kereszténység -, nem tudják nem észrevenni, hogy a mai keresztények milyen sokféle módon szakadnak el a normáktól és az igaz kereszténység oltalmától, amelyet az Egyház védelmünkre helyezett e gonoszságban rejlő világ csábító kísértései ellen.
A keresztények arra hivatottak, hogy a föld sója legyenek; de ha ez a só elveszti az igaz keresztény élet illatát, akkor semmi másra nem jó, csak arra, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. (Mt 5:13). Ez a folyamat, amikor a keresztények elveszítik a kereszténység ízét, természetesen azt eredményezi, amit Szent Pál „hitehagyásnak” nevez – a Krisztustól való „elszakadást”, amely az Antikrisztus közelségének egyik fő jele (II. Thessz. 2:3).
Ezért tisztában kell lennünk ortodox keresztények elhívásával. Tudnunk kell, hogy mi ahhoz az egyetlen Egyházhoz tartozunk, amelyet Krisztus alapított a földön; hogy egyedül általa nyerjük el azt a kegyelmet, amelyre szükségünk van, hogy félelemmel és remegéssel munkálkodhassunk üdvösségünkért (Fil. 2:12); hogy semmi más nem értékesebb az életünkben, és minden mást fel kell áldoznunk, hogy megmaradhassunk Krisztus kegyelmében az Ő Szent Egyházában; hogy semmivel sem tudunk jobbat kínálni embertársainknak, mint hogy jöjjenek és lássák (János 1:46) a Krisztusban való életet, amelyet Egyházában felajánlanak.
Különösen napjainkban, amikor az Egyház úgy létezik a világon, mint egy sziget a hitehagyás és a hitetlenség közepette, minden ortodox keresztény az igaz hit misszionáriusaként van elhívva.
De milyen misszionárius? Lehetséges, hogy manapság annyira leköti az embert körülvevő hitehagyás, hogy az ember egyszerűen kérkedővé válik saját igazságával: nem vagyok olyan, mint a többi ember... Hetente kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van (Lukács 18:11-12). Ez az a farizeizmus, amelyet a mi Urunk elítél. Azok az emberek, akik a kereszténység életére és igazságára szomjaznak, nem tehetnek mást, minthogy elutasítják az ilyen farizeusságot.
Az igaz kereszténységben nincs helye ilyen hiú dicsekvésnek, sem mások hibáinak pusztán negatív elítélésének. Ha az embereket Krisztus kegyelmének élő vizéhez akarjuk vezetni, és ha saját lelkünket is meg akarjuk menteni, akkor igazságunknak meg kell haladnia a farizeusokét (Mt 5:20) – ennek egészen más jellegűnek kell lennie: nem száraz "helyesség", amelyre büszkék vagyunk, hanem a Krisztus által ránk ruházott kegyelmi élet élő tükörképe.
Krisztus tanítványaiként fognak minket megismerni, ha van bennünk szeretet (János 13:35). Ez a legfőbb megkülönböztető jegye a kereszténynek, mint a Szeretet Istenének tanítványának (1. János 4:8).
Az igazat kell mondanunk azoknak, akik erre szomjaznak: el kell mondanunk azoknak az embereknek, akiket megzavar a számtalan vélemény és szekta, amelyek a keresztény nevet vallják, hogy létezik igaz kereszténység, amelyet Krisztustól és apostolaitól szakadatlan sorban adnak át a mi nemzedékünknek. De ezt olyan szeretetteljesen és pozitívan kell tennünk, hogy azok, akik hallgatnak szavainkra, meghallják a szív üzenetét, amelyet a Szent Ortodoxia közvetít.
Az igazság szeretetben való kimondása hozzátartozik a Krisztusban való érettségünkhöz, hogy mindenben Őbenne nőjünk fel, és elérjük Krisztus teljességének mértékét (Ef. 4:15, 13). A szeretet által munkálkodó hitünk (Gal. 5:6) a kereszténységünk próbája, és egyben tanúságunk az emberiség utolsó maradékának, amely szomjazik az ilyen típusú kereszténységre.
Seraphim R. szerzetespap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.