.jpeg)
FELISMERHETŐ-E AZ ANTIKRISZTUS?
Áldott emlékű Averkíj (Taushev) érsek (ROCOR)
Szent Pál második tesszalonikai levelének második fejezetéből világosan kiderül, hogy az antikrisztusról szóló tanítás a legkorábbi apostoli igehirdetés tartalmához tartozik. Miután a szent Apostol ugyanezen fejezet harmadik és negyedik versében leírja az antikrisztust, így folytatja a tesszalonikaiakhoz írt levelében:
„Nem emlékeztek, hogy még amikor nálatok voltam, megmondtam ezeket néktek?" (1Thessz 5:5)
Figyelemre méltónak kell tartanunk, hogy Szent Pál apostol a Thesszalonikában töltött rövid idő alatt nem hallgatta el az antikrisztusról szóló tanítást, mint másodlagos és nem túl fontos dolgot, hanem szükségesnek tartotta, hogy ezt a tanítást teljes részletességgel kifejtse. Második levelében pedig csupán megismétli, amit korábban szóban már elmondott az antikrisztusról.
De miért olyan fontos ismerni ezt a tanítást?
Azért, mert – ahogy a Szent Atyák előre figyelmeztetnek minket – aki ezt a tanítást figyelmen kívül hagyja, jelentéktelennek és a kereszténységben nem lényegesnek tartja, az nem fogja felismerni az antikrisztust, és le fog borulni előtte.
Szent Ignác (Briancsanyinov)
Ezt mondja Ignác (Briancsanyinov) püspök, aki egybegyűjtötte mindazt, amit az ősi Szent Atyák az antikrisztusról mondtak [idézet a IV. kötet 297. oldaláról]:
„Az antikrisztus a valódi Isten-ismeret prédikátorának és helyreállítójának fogja nevezni magát; akik nem értik a kereszténységet, benne látják majd az igaz vallás képviselőjét és bajnokát, és csatlakoznak hozzá. Az antikrisztus szelídnek, irgalmasnak, szeretettel teljesnek és minden erénnyel ékesnek fog mutatkozni: a legmagasztosabb erények birtokosaként ismerik el és engedelmeskednek neki azok, akik a bukott emberi természetet tartják igazságnak... Az antikrisztus felajánlja az emberiségnek a legfőbb földi jólét és jómód megszervezését, felajánlja a kitüntetéseket, gazdagságot, fenséget, testi kényelmet és gyönyöröket: akik a földi dolgokat keresik, elfogadják az antikrisztust és uruknak kiáltják ki.
Az antikrisztus az emberiség előtt feltárja csodáinak szégyenletes látványosságát, amely hasonlít a színház ravasz előadásmódjához... csodáinak retteneteivel és csodálatosságaival félelmet kelt, és ezekkel kielégíti a hiúságot és az emberi büszkeséget, kielégíti a testies okoskodást és babonát, és összezavarja az emberi tudományt: minden embert, akit bukott természetük fénye vezérel, és akik idegenek az Isten Világosságának vezetésétől, vonzani fog a csaló iránti engedelmességre."
Az antikrisztust lelkesedéssel fogadják majd a kereszténységtől elpártoltak, de – ahogy a Szent Atyák megjegyzik – mély figyelmet és gyászt érdemel, hogy még a választottak is bizonytalanok lesznek az antikrisztus személyét illetően, olyan ügyesen fogja tudni elrejtőzni a külső szemlélő elől a benne rejlő sátáni gonoszság gyökerét.
„Az antikrisztus ellenfeleit köznyugalom- és közjó-bontóknak, ellenségeinek fogják tartani, rejtett és nyílt üldöztetésnek, kínzásoknak és kivégzéseknek vetik alá őket."
Mindenki, aki megtagadja az antikrisztus imádását, a legfájdalmasabb és legnehezebb helyzetbe kerül:
„kis számuk jelentéktelennek tűnik az egész emberiség előtt, véleményüket pedig különösen gyengének tartják, amely általános megvetésnek, gyűlöletnek, rágalmazásnak és elnyomásnak van kitéve; az erőszakos halál lesz a sorsuk."
Jámbor olvasó: Nem találod úgy, hogy a fent leírt kép bizonyos mértékig emlékeztet arra, ami már most történik a világban?
Igen! De hol van az antikrisztus? Már eljött?
Még nem látjuk magát az antikrisztust, de a szelleme nyilvánvalóan berendezkedik, és már most uralkodni kezd a világban. Az antikrisztus előfutárainak nagy száma óriási energiával készíti elő az ő eljövetelét, diadalát és az emberiség fölé emelését. Természetesen nagyon hosszú és alapos előkészület szükséges ahhoz, hogy a keresztény népek elfogadják az antikrisztust. Ezt az előkészületet az apostolok korától kezdve egyre nagyobb intenzitással végzik és végzik ma is.
Így Szent János apostol, a Teológus is ezt írta első egyetemes levelében:
„Minden lélek, amely nem vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, nem az Istentől van; ez az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljön, és most is már a világban van" (1Jn 4:3).
és
„Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút" (1Jn 2:22).
és végül,
„Amint hallottátok, hogy antikrisztus jő, most is sok antikrisztus támadt" (1Jn 2:18).
A Szentírás tanult magyarázója, Mihály püspök megjegyzi, hogy a görög eredetiben az "antikrisztus" név határozott névelővel áll, ami teljesen megkülönbözteti ezt a nevet, mint egy ismert, határozott személy nevét, míg a többi "antikrisztus" nem határozott névelős, és következésképpen, mivel "sokan" vannak, megkülönböztetendők tőle. Ez a "sok antikrisztus" csak előfutárai annak az antikrisztusnak, aki Krisztus második eljövetele és a világ vége előtt fog megjelenni: ők mintegy "tükröződései" az eljövendő egyéni antikrisztus "ősmintájának".
Ők hordozzák az antikrisztus lelkét, és az ő feladatuk, hogy megfelelő alapot teremtsenek az antikrisztus eljöveteléhez, és kedvező körülményeket hozzanak létre a világban való megjelenéséhez.
Ezek az antikrisztus "előfutárai" irányítják azt az egyetemes folyamatot is, amelyet Szent Pál apostol
"szakadásnak", "hitehagyásnak" (aposztázia) nevez (2Thessz 2:3).
Ennek a folyamatnak a lényege a keresztény emberiség egyre nagyobb mértékű eltávolodása az evangélium hamisítatlan, tiszta tanításától, és az evangéliumi parancsok felcserélése más eszményekkel. Az antikrisztus előfutárai által az emberiségnek felkínált eszmények romboló természete abban rejlik, hogy néha elfogadhatónak tűnnek a keresztények számára, összeegyeztethetőnek a kereszténységgel, miközben a valóságban mélyen ellentétesek azzal; kielégítik az emberi szenvedélyeket és vágyakat, és megerősítik a bukott emberi természetet bukott állapotában.
Nyomon követhető-e ez a "hitehagyási" folyamat a történelemben és az életben?
Nemcsak lehet, de kell is! Azért kell, hogy megmentsük magunkat és felebarátainkat attól, hogy ebbe a folyamatba belesodródjanak, hogy visszahúzódjunk tőle, hogy megóvjuk magunkat az antikrisztus lelkének fertőzésétől, amely egyre inkább hatalmába keríti a világot.
A satán természetesen nem tudott belenyugodni a kereszténység megjelenésébe a világban, így az apostolok korától kezdve látjuk az "antikrisztus szellemének" munkálkodását a keresztény emberek között.
Az első "antikrisztus-előfutárok" Simon mágus, Kerinthosz és a nikolaiták voltak, akikkel a Szent Apostoloknak kellett megküzdeniük. Aztán jöttek a gnosztikusok és a mindenféle eretnekek tömege, akikkel a Szent Atyáknak és az Egyház tanítóinak kellett megküzdeniük több évszázadon át. A keresztény korszak első tíz évszázadában azonban még elég erős volt a hívőkben az igaz hit és jámborság szelleme ahhoz, hogy minden alkalommal ragyogó győzelmet arasson az "antikrisztus szelleme" felett... és Krisztus Egyháza minden súlyos megpróbáltatás ellenére diadalmaskodott ellenségei felett.
De aztán a tizenegyedik század közepére az "antikrisztus szelleme" olyan erősen gyökeret vert Nyugaton, hogy képes volt teljesen leszakítani a kereszténység egész felét az Egyetemes Egyházzal való egységről. Ennek eredménye a "pápizmus" lett, annak sokféle eltérésével a hitről és jámborságról szóló eredeti keresztény tanítástól – újonnan kitalált dogmáival, hibás erkölcstanával, búcsúcéduláival, a "szent inkvizícióval" és hasonló fonákságokkal.
Ez volt az "antikrisztus-előfutárok" első döntő győzelme.
Mások hamarosan követték.
A középkor végén, hogy a kereszténység maradványait teljesen kiirtsák, ugyanez az "antikrisztus szelleme" – amely az igaz Ortodox Hittől elszakadt "Pápizmus" kebelében fogant – olyan mozgalmakat hozott létre, amelyek teljesen ellentétesek voltak a kereszténységgel: a korlátlan szabadgondolkodást, a "humanizmust", amely magát az embert helyezi Isten helyébe, és ... végül ... az "ateizmust" vagy teljes istentagadást. Nem e mozgalmak erős hatása nélkül történt a 16. században a pápai egyházszervezeten belüli szakadás, amely "protestantizmus" néven vált ismertté, és amely állítólag az Egyház megújítását tűzte ki célul, de a valóságban tovább haladt a "hitehagyás" útján, és tagadta az Egyház lényegét. A protestantizmus pedig egyre inkább töredezni kezdett, "szekták" sokaságára – amelyek közül ma már sokan olyan messzire távolodtak el a kereszténységtől, hogy tagadják annak legfontosabb dogmáit, sőt a kereszténység Alapítójának, az Úr Jézus Krisztusnak istenségébe vetett hitet is. Ez a folyamat, amelyben állandóan új, bigott és nevetséges szekták keletkeznek, még ma sem állt meg. Rendkívül jellemző, hogy milyen egyértelműen megnyilvánul az "antikrisztus szelleme" mindezekben a szektákban.
A többség, ha nem az összes, sokat beszél Krisztus második eljöveteléről, és különös türelmetlenséggel és izgalommal várja azt (pl. adventisták), de hallgatnak az azt megelőző antikrisztus eljöveteléről, vagy pedig azt állítják, hogy az antikrisztus már létezik a római pápa személyében. Ebből a szempontból jellemző volt az Evanstonban tartott konferencia, amelyet protestánsok és szektások szerveztek, és amelyet a "Krisztus – a Világ Reménysége" jelszó alatt tartottak. Sokat, nagyon sokat beszéltek ezen a konferencián "Krisztus második eljöveteléről" és azokról az áldásokról, amelyeket ez hoz majd az embereknek a földön (!?), de teljes csend övezte az antikrisztust! Nem vezet-e ez természetszerűleg arra a gondolatra, hogy a protestánsokat és szektásokat vezetőik fokozatosan arra készítik fel, hogy amikor az antikrisztus megjelenik, magát Krisztust lássák benne?
Ugyanakkor Nyugaton megjelennek és terjednek (ahogy ez Keleten már hamarabb megtörtént – a fordító) a materializmus, a szocializmus és a marxizmus-kommunizmus egyértelműen antikrisztusi tanításai, és a sátán titkos imádatával működő társadalmi és politikai szervezetek egyre szélesebbre terjesztik hálójukat, pontosan úgy cselekedve, ahogy maga az antikrisztus fog cselekedni, "ördögi ravaszsággal és képmutatással" (ahogy Ignác püspök mondja). E szervezetek vezetői, ezek a valóban "szívben rókák és lélekben farkasok" (ahogy a Szent Nílus, az athoszi mirhaárasztó mondta) fokozatosan átveszik az irányítást az egész világon nemcsak a közéleti és politikai élet, hanem az emberek vallási élete felett is. Mindez egyetlen célt szolgál: az antikrisztus emberiség általi elfogadásához és királyként és istenként való imádásához kedvező feltételek előkészítését.
E cél elérésének útjában a fő akadály az Ortodox Oroszország volt, az igaz Ortodox keresztény hit egyetlen hatalmas támasza a világon, császárával, az egész Ortodox Egyház uralkodó védelmezőjével és oltalmazójával. Két évszázad leforgása alatt az antikrisztus "előfutárai" szisztematikusan és kitartóan dolgoztak azon, hogy az Orosz Ortodox Birodalmat ateista Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségévé alakítsák át.
Amikor ezt elérték, újabb erőfeszítés kezdődött magának az Ortodox Egyháznak a megsemmisítésére, két irányban egyidejűleg munkálkodva: szörnyű, példátlan üldözések által, amelyek szinte felülmúlták a kereszténység első századainak üldözéseit; és belső felbomlasztás által, az Élő Egyház eszméinek, a renovációnizmusnak a segítségével, valamint a protestantizmus szellemében mindenféle szabadgondolkodó modernista irányzat elültetésével. Végül a legtöbb, pusztítást túlélt ortodox országban a helyi egyházak maradványait egy Istennel hadakozó hatalom szánalmas eszközeivé tették. (létrehozták a Moszkvai Patriarchátust – a fordító)
Az "antikrisztus szelleme" azonban bőséges termést aratott a szabadon maradt többi ortodox egyházban is. Erősen fertőzött bennük a szabadgondolkodású liberalizmus és modernizmus mérge, amely a protestantizmussal való egyesülés felé vezeti őket. Hála Istennek, még van bennük egy maradék, amely nem hajtott térdet az egyre inkább felemelkedő "antikrisztus szelleme" előtt! A mi Oroszországon Kívüli Egyházunk is szilárdan megmaradt, bár a közeledő antikrisztus követői romboló szakadást idéztek elő benne, és most megpróbálják teljesen elpusztítani, letörölni a föld színéről, minden lehetséges eszközt felhasználva erre, amelyek közül a fő a hazugság és a rágalom, a hazugság és rágalom atyjának, az ördögnek természetes fegyverei. (és ez sajnos már meg is történt hiszen a ROCOR 2007-ben egyesült a szergianista Moszkvai Patriarchátussal – a fordító)
A világban látott kép általában véve nem túl vidám, és okot adhatna a csüggedésre és a kétségbeesésre, ha nem tudnánk, hogy "így van megírva" Isten Igéjében, és hogy mindennek így kell lennie.
Mit tegyünk és hogyan reagáljunk?
„A hitehagyást Isten engedi meg",
ahogy korunk egyik nagy lelki életbeli tanítómestere, Ignác (Briancsanyinov) püspök tanít minket,
"E hitehagyottságot képtelenek vagyunk feltartóztatni. A tehetetlen kezeknek nem lesz hatalma ellene, és semmi más elvárás nem lesz, minthogy ellen álljunk annak. A kor szelleme felfedi majd a hitehagyottságot. Tanulányozzátok, ha elakarjátok kerülni, ha megakartok menekülni ettől a kortól és szellemének kísértésétől... Csak Isten különös kegyelme állíthatja meg ezt a veszélyes morális járványt, és halaszthatja el egy ideig, mert mindannak, amit a Szentírásban megjövendöltek be kell következnie... Senki sem újíthatja meg a kereszténységet. A Szentlélek edényei mindenhol kiszáradtak, még a monostorokban is, ezen jámborság és kegyelem kincsei... A só elvesztette ízét. Az egyházi pásztorok között az IGÉNEK csak egy gyenge, homályos és következetlen megértése létezik, amely elpusztítja a lelki életet. A kereszténység a gyakorlatban létezik, nem pedig a szavakban. Még nézni is nehéz, hogy kikre bízták, vagy kiknek a markába kerültek Krisztus juhai, hogy kiket bíztak meg az ő vezetésükkel és üdvözítésükkel! De, Isten engedte hogy így legyen... Isten irgalmas hosszan tűrése elhalasztja a teljes összeomlást azon kevesek érdekében, akik meg akarják menteni magukat, míg azok, akik a veszedelem útján indultak, már elpusztultak, vagy elérték a korrupció csúcsát... Had védje meg az Úr azt a maradékot, aki még mindig hisznek benne, ám ez a maradék kevés, és egyre kevesebb."
»Aki üdvözül, az mentse a lelkét« [IV. kötet és a Paterikon]
mondja Isten Lelke a maradék keresztényeknek."
Attól az időtől fogva, amikor Ignác püspök ezt írta, a világ helyzete rosszabbra fordult, nem jobbra. "Mivel az antikrisztus fő feladata az lesz, hogy mindenkit eltávolítson Krisztustól," – mondja korunk másik nagy, Lélekkel telt tanítómestere, Teofán, a Remete püspök –,
"addig nem fog megjelenni, amíg a királyi hatalom érvényben van. Az nem engedi kibontakozni, akadályozni fogja abban, hogy a maga szelleme szerint cselekedhessen. Ez tehát a »visszatartó erő« (2Thessz 2:7). De amikor a királyi hatalom megbukik, és a népek mindenütt önkormányzatokat (köztársaságokat, demokráciákat) hoznak létre, akkor lesz tér az antikrisztus számára a cselekvésre. Nem lesz nehéz a sátánnak hangokat szereznie a Krisztus megtagadása mellett, ahogy azt a tapasztalat megmutatta a francia forradalom idején. Nem lesz, aki tekintélyt parancsolóan megvétózza. És amikor ilyen, az antikrisztus törekvéseinek kiteljesedésére alkalmas rendszerek mindenütt létrejönnek, akkor fog megjelenni az antikrisztus. [Magyarázat 2Thessz 2:6-hoz, 504. oldal]
Amit Teofán püspök megjósolt, az beteljesedett: az antikrisztus "előfutárai" elvégezték a munkájukat – az "antikrisztus szelleme" mindenütt berendezkedett, mindenütt létrehozva az "antikrisztus törekvéseinek kiteljesedésére alkalmas rendszereket". Emlékezve Ignác püspök szavaira, miszerint
"az antikrisztus logikus, igazságos és természetes következménye lesz az emberiség általános erkölcsi és lelki irányultságának",
azt a feladatot adjuk a környező életre figyelmes olvasónak, hogy vonja le a saját következtetéseit a fentiekből, mi részünkről pedig csak megismételhetjük:
"Aki üdvözül, az mentse a lelkét!"
Forrás: The Present Times in the Light of God's Word: Sermons and Speeches, 1. kötet, 71-77. oldal, Pocsajevi Szent Jób Nyomda, Szentháromság-monostor, Jordanville, New York
