Bevezetés
1. A
„nem-keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd”
A miénk egy szellemileg
kiegyensúlyozatlan kor, amikor sok ortodox keresztény találja magát ide-oda
vetődni a tanítások bármely szélfúvásától, emberi megtévesztéstől és tévedésbe
ejtő álnokságtól. (Vö. Ef. 4:14). Úgy tűnik valóban elérkezett az idő, amikor
az emberek nem viselik el az egészséges tanítást, hanem saját kívánságaik
szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük;
elfordítják fülüket az igazságtól, és átadják magukat a meséknek. (2Tim.
4:3-4)
Zavarodottan olvassuk az
ökumenikus mozgalom legfrissebb intézkedéseit és kijelentéseit. A
legkifinomultabb szinten, az Ortodox Érsekek Amerikai Álló Konferenciáját
képviselő ortodox teológusok és más hivatalos ortodox szervek, Római
Katolikusokkal és Protestánsokkal szerveznek művelt „párbeszédeket” és „közös nyilatkozatokat”
adnak ki olyan témákkal kapcsolatban, mint az Eucharisztia, a szellemiség és
hasonlók – anélkül, hogy tájékoztatnák a heterodoxokat arról, hogy az ortodox
egyház az Krisztus egyháza melybe mindenki meghívatott, hogy egyedül az ő
misztériumai kegyelem-adóak, hogy az ortodox szellemiséget csak azok tudják
megérteni akik tapasztalatból ismerik azt az ortodox egyházon belül, hogy
minden ilyen „párbeszéd” és „közös nyilatkozat” egy akadémikus karikatúrája a
valódi keresztény párbeszédnek – egy párbeszédnek, melynek a lelkek üdvözítése
a valódi célja. Valójában az ezekben a „párbeszédekben” résztvevő ortodoxok
közül sokan tudják vagy sejtik, hogy nincs hely az ortodox tanúságtételnek,
hogy bármely igazságot is hirdetnének nekik az ökumenikus „liberalizmus”
légköre eltörölné azt; de ők némák, mert az „idők szelleme” ma erősebb, mint az
ortodox lelkiismeret hangja. (Lásd – Diakónia, 1970, no. 1, p. 72;
T. Vladimir’s Theological Quarterly,
1969, no. 4, p. 225; stb.)
Tágabb körökben, ökumenikus
„konferenciák” és „megbeszélések” szerveződnek, gyakran „ortodox felszólalókkal”
vagy akár egy „ortodox liturgia” celebrálásával. A megközelítése ezeknek a
„konferenciáknak” gyakran annyira dilettáns, és azokon az általános hozzáállás
annyira komolytalan, hogy a támogatóik kívánta „egység” előmozdítása helyett,
tulajdonképpen arra szolgálnak, hogy bebizonyítsák a valódi ortodoxia és az
„ökumenikus” szemlélet-mód közötti áthidalhatatlan szakadék létezését. (Lásd Sobornost,
Winter, 1978, 494–8. O.)
Az intézkedések szintjén, az
ökumenikus aktivisták kihasználják azt a tényt, hogy az értelmiségiek és
teológusok bizonytalanok és gyökértelenek az ortodox hagyományban, és a
szentségi és dogmatikus pontokon történő „alapvető egyetértésre” vonatkozó
szavaikat használják mentségként a színpompás ökumenikus intézkedésekre, nem
kizárva az eretnekek megáldoztatását. Ez a zűrzavar viszont a legtágabb körben
ad lehetőséget az ökumenikus ideológusok számára, hogy olyan üres
kijelentéseket tegyenek, melyek az alapvető teológiai kérdéseket az olcsó
komédia szintjére alacsonyítják, mint amikor Athenagoras Pátriárka[1]
megengedi magának, hogy a következőket mondja: „A feleséged megkérdezi tőled,
hogy mennyi sót tegyen az ételbe? Biztos, hogy nem. Ő tévedhetetlen. Hadd
legyen a Pápa is tévedhetetlen, ha akarja”. (Hellenic Chronicle, 1970.
április 9).
A tájékozott és tudatos ortodox
keresztény okkal kérdezheti: hol lesz ennek a vége? Nincs korlátja az ortodoxia
elárulásának, denaturalizálásának, öngyilkosságának?
Még nem lett tüzetesen
megvizsgálva, hogy hova vezet ez az egész, de logikusan az út világos. Az
ökumenizmus mögötti ideológia, amely ilyen ökumenikus intézkedéseket és
kijelentéseket inspirált, mint a fentebb említettek, az már egy jól
meghatározott eretnekség: Krisztus Egyháza nem létezik, senki sem birtokolja az
igazságot, az egyház csak most van kiépülőben. De nem kell hozzá sokat
gondolkodnunk, hogy láthassuk azt, hogy az ortodoxia, Krisztus egyházának,
öngyilkossága az egyidejűleg magának a kereszténységnek az öngyilkossága; hogyha
egyik egyház sem Krisztus egyháza, akkor az összes szekta egyesítése sem lesz
az, abban az értelemben biztos nem, amelyben Krisztus alapította. És ha minden
„keresztény” szervezet relatív egy-máshoz képest, akkor mindegyikük együtt
relatív más „vallásos” szervezetekhez képest, és a „keresztény” ökumenizmus
csak egy szinkretikus világvallásban végződhet.
Ez valójában a szabadkőműves
ideológia leplezetlen célja, amely az ökumenikus mozgalmat inspirálta, és ez az
ideológia most már olyannyira birtokába kerítette azokat, akik az ökumenikus
mozgalomban részt vesznek, hogy a „párbeszéd” és a nem-keresztény vallásokkal
kötött esetleges szövetség lett a logikus következő lépés napjaink denaturalizált
kereszténysége számára. Az alább felsoroltak csak né-hány azon rengeteg mai
példa közül, amelyek egy kereszténységen kívüli „ökumenikus” jövő irányába
mutatnak.
1. 1965. június 27-én egy „A
világbékért összehívott vallási gyűlés” volt San Franciscóban, kapcsolatban az
abban a városban alapított Egyesült Nemzetek Szervezetének 20. évfordulójával.
A 10.000 szemlélődő előtt hindu, buddhista, muszlim, zsidó, protestáns,
katolikus és ortodox vallási képviselők szónokoltak a világbéke „vallási”
alapjairól, és minden vallás himnuszát egy 2000 tagú „vallásközi” kórus
énekelte.
2. Az Észak és Dél-Amerikai Görög
Egyházmegye, a 19. Papság-Laikusok Kongresszusának hivatalos nyilatkozatában
(Athén, 1968. július) kijelentette: "Úgy gondoljuk, hogy az ökumenikus
mozgalom, annak ellenére, hogy keresztény eredetű, minden vallás mozgalmává
kell válnia, kinyújtva kezüket egymás felé.
3. A „Megértés Temploma, Inc.” egy
amerikai alapítvány, melyet 1960-ban alapítottak, mint egyfajta „Egyesült Vallások
Egyesületét” azzal a szándékkal, hogy „a világ különböző részein felépítsék a
szimbolikus Templomot” (pontosan összefüggésben a szabadkőműves doktrínával),
tartott pár „csúcskonferenciát”. Először 1968-ban Kalkuttában, a latin
trappista Thomas Merton (aki hazafelé Bangkokban életét vesztette egy véletlen
áramütéstől) kijelentette: „Mi már egy új egység vagyunk. Amit vissza kell
szereznünk az az eredeti egységünk”. A másodikon, 1970 áprilisában Genf-ben,
tíz világvallás 80 képviselője gyűlt össze, hogy olyan kérdéseket vitassanak
meg, mint „a vallások világközösségének a létrehozásának terve;” az Egyházak
Világtanácsának főtitkára, Dr. Eugene Carson Blake, minden vallás vezetőit egységre
szólította fel; és április 2-án a Szent Péter Székesegyházban egy „példa
nélküli” felekezetek feletti ima-szolgálat zajlott le, amelyet a protestáns
lelkész Bábel „nagyszerű
eseménynek tekintett a vallások történetében,” melyen „mindenki a saját nyelvén
énekelt és annak a vallásnak a szokásai szerint amelyet képviselt” és amelyen
„minden vallás hívei meghívást kaptak, hogy együtt tiszteljék egyazon Istent,”
a szertartás a „Mi Atyánkkal” ért véget (La Reisse, 1970, Április, 3). Az „Egyetértés
Temploma” által terjesztett promóciós anyagból kiderül, hogy egy ortodox
küldöttség is jelent volt a második „csúcskonferencián” az Egyesült Államokban
1971 őszén, és hogy Emilianosz metropolita (Konstantinápolyi Patriarchátus)
tagja a Templom „Nemzetközi Bizottságának.” A „csúcskonferencia” lehetőséget
nyújt az ortodox küldöttségnek az olyan megbeszélésekbe való becsatlakozásra,
amelyek célja a „vallások világ közösségének megteremtése”, hogy "
sürgessék az emberiségnek a békéről és megértésről szóló álmának megvalósítását"
egyetértésben „Vivekananda, Ramakrishna, Gandhi, Schweitzer,” és más vallások
alapítóinak filozófiájával; és a küldöttek ugyancsak részt vesznek a „soha nem
látott” felekezetek feletti imaszolgálatokban, ahol „mindenki az általa
képviselt vallás szokásai szerint imádkozik.” Csak csodálkozhatunk, hogy mi lehet
azon ortodox keresztény lelkében, aki ilyen konferenciákon részt vesz és
muszlimokkal, zsidókkal és pogányokkal együtt imádkozik.
4. 1970 elején a World Council of
Churches[2]
támogatott egy konferenciát Libanonban, Ajaltoun városában a hinduk, buddhisták,
keresztények és muszlimok között, és a rá következő 23 WCC „teológus”
konferenciája, júniusban Zürichben kijelentette a nem-keresztény vallásokkal
folytatott „párbeszéd” szükségességét. A WCC Központi Bizottságának az Addis
Abebában ez év januárjában tartott találkozóján Beirut metropolitája George
Khodr (Antiochiai Ortodox Egyház) még sok protestáns küldöttet is
megdöbbentett, amikor nem egyszerűen az ezekkel a vallásokkal folytatott
„párbeszédre” szólított fel, hanem messze maga mögött hagyta Krisztus egyházát
és rátaposott 19 évszázad keresztény hagyományára, amikor arra szólított fel a
keresztényeket, hogy „a meg nem kereszteltek autentikus szellemi életét
tanulmányozzák” és gazdagítsák saját tapasztalataikat az „univerzális vallási
közösség kincseivel” (Religious News Service), mert „csakis
Krisztus az, aki fényként befogadtatik, amikor a kegyelem meglátogat egy
brahmint, egy buddhistát, vagy egy muszlimot saját szentírásai olvasása közben”
(Christian Century, 1971. február 10.).
5.
Az Egyházak Világtanácsának Központi Bizottsága az Addisz-Abebában 1971
januárjában tartott ülésén jóváhagyta és ösztönözte, hogy amilyen sűrűn csak
lehet, találkozókat tartsanak más vallások képviselőivel, meghatározva, hogy „a
jelenlegi stádiumban elsőbbséget élvezhetnek a meghatározott jellegű kétoldalú
párbeszédek”. Ennek az irányelvnek megfelelően 1972 közepén egy nagy keresztény–muszlim
„párbeszéd” került megrendezésre, amelyen mindkét fél negyven képviselője vett
részt, köztük számos ortodox küldöttel (Al Montada, január-február, 18.
o.).
6.
1972 februárjában egy másik „példa nélküli” ökumenikus
eseményre került sor New Yorkban, amikor Iakovosz New York Érseke szerint, a
történelem során először, a Görög Ortodox Egyház (Észak és Dél Amerikai Görög
Egy-házmegye) egy hivatalos teológiai „párbeszédet” tartott a zsidókkal. A
megbeszélések két napja alatt határozott eredményeket értek el, melyek előjelei
lehetnek a „nem keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd” jövőbeli
eredményeinek: a görög „teológusok” beleegyeztek a „liturgikus szövegeik
felülvizsgálatába abból a szempontból, hogy kijavítsák a zsidókra és a zsidó
vallásra történő utalásokat, ahol azok negatívnak vagy ellenségesnek
találtatnak” (Religious News Service). Nem válik egyre nyilvánvalóvá a
„párbeszéd” szándéka? – hogy „megreformálják” az ortodox kereszténységet, annak
érdekében, hogy a világ más vallásaihoz illeszkedjen.
Ezek
az események voltak a „nem-keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd” kezdete
a 1960-as évek végén és a 1970-es évek elején. Azóta az évek során az ilyen
események megsokszorozódtak, és a „keresztény” (sőt „ortodox”) párbeszédek és
istentiszteletek a nemkeresztény vallások képviselőivel elfogadottá váltak,
mint a kortárs élet természetes része. A „nem keresztény vallásokkal folytatott
párbeszéd” a kor intellektuális divatjának része lett; az ökumenizmus,
univerzális vallási szinkretizmus felé vezető előrehaladásának, jelenlegi
szakaszát képviseli. Most nézzük meg ennek a gyorsuló „párbeszédnek” a „teológiáját”
és célját és lássuk, hogyan különbözik a „keresztény” ökumenizmustól, amely
eddig dominált volt.
2. „Keresztény” és nem-keresztény ökumenizmus
A
„keresztény” ökumenizmus leginkább a protestánsok és római katolikusok, őszinte
és érthető tévedését képviselheti – azt a tévedést, hogy nem ismerik fel azt, hogy
Krisztus látható Egyháza már létezik, és hogy ők azon kívül vannak. A
„nem-keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd” azonban egészen más, inkább a
valódi keresztény hit és meggyőződés tudatos elhagyását jelképezi, melyet
néhány katolikus és protestáns még megőrzött. Ez nem az egyszerű emberi „jó
szándék” hozománya, hanem inkább egy ördögi „tanács”, amely csak azokat ejtheti
foglyul, akik már oly-annyira eltávolodtak a kereszténységtől, hogy már
ténylegesen pogányok: ennek a világnak az istenét (II. Kor. 4: 4) imádják,
a sátánt, és bármely intellektuális divatot követnek, amelyet ez az erőteljes
isten csak inspirálni képes.
A
„keresztény” ökumenizmus a „közös kereszténység” homályos, de mindazonáltal
valódi érzésére támaszkodik, melyet olyan ember képvisel, aki nem veszi
komolyan vagy nem fogja fel eléggé az egyházat, és valamely módon arra
törekszik, hogy egy minden ilyen közömbös „keresztényt” magába foglaló egyházat
„építsen”. De milyen közös alapra támaszkodhat a „nem-keresztényekkel
folytatott párbeszéd”? Milyen alapon lehetséges bármiféle egység, legyen az
akármennyire is laza, a keresztények és azok között, akik nem csak hogy nem
ismerik Krisztust, hanem – ahogy az a kereszténységgel kapcsolatban álló
nem-keresztény vallások jelenlegi képviselői esetében fennáll – határozottan
elutasítják Őt? Azok akik, mint George Khodr libanoni metropolita, az ortodox
hitehagyottak (egy megnevezés, mely teljesen indokolt, mikor azokra vonatkoztatjuk,
akik az egész ortodox keresztény tradíciótól radikálisan „eltávolodtak”)
avantgárdját vezetik, a nem-keresztényvallások „szellemi gazdagságról” és
„autentikus szellemi életről” beszélnek; de csak a szavak jelentésének durva
elferdítése és saját fantáziáinak, más emberek tapasztalatiba való
beleképzelése révén mondhatja azt, hogy „Krisztus” és a „kegyelem” az akit a
pogányok felfedeznek szentírásaikban, vagy hogy „az igazság minden mártírja,
minden ember akit az általa igaznak véltekért üldöznek, Krisztussal való
közösségben hal meg”. (Sobornost, Summer,
1971, 171. old.) Természetesen ezek az emberek (legyen az akár a buddhista, aki
felgyújtja magát, a kommunista, aki meghal az „ügyért” melyben őszintén hisz,
vagy bárki más) sohasem mondanák, hogy „Krisztus” az, akit befogadnak vagy
akiért meghalnak, Krisztus tudatalatti megvallásának vagy befogadásának ötlete
pedig ellentétes a kereszténység természetével. Ha egy ritka nem-keresztény
mégis azt állítja, hogy tapasztalta „Krisztust”, akkor az csakis úgy
lehetséges, ahogy Swami Vivekananda leírja: "Mi hinduk nem pusztán
elviseljük, hanem egyesülünk minden vallással, imádkozunk a mohamedánok mecsetében
és imádkozunk a mazdaisták tüze előtt, és letérdelünk a keresztények
keresztjéhez. – vagyis, csak a hasonlóan ér-vényes szellemi tapasztalatok
egyikeként.
Nem:
„Krisztus,” függetlenül attól mennyire újradefiniált vagy újraértelmezett, nem
lehet a „nem-keresztény vallásokkal folytatott párbeszéd” közös nevezője, hanem
legfeljebb csak egy utólagos gondolatként adható hozzá egy valahol máshol
felfedezhető egységhez. Az egyetlen lehetséges közös nevező a vallások között
az a „szellemi” teljesen homályos fogalma, amely valóban szinte határtalan
lehetőségnek kínál a vallási „liberálisok” ködös teológizáláshoz.
George
Khodrnek a WCC központi bizottságának 1971 januárjában, Addisz-Abebában
megtartott találkozóján elhangzott beszéde, egy korai kísérleti próbálkozásnak
tekinthető, annak érdekében, hogy a „nem-keresztény vallásokkal folytatott
párbeszédnek” a „szellemi” teológiáját útnak indítsák. Felvetve azt a kérdést,
hogy „vajon a kereszténység tényleg annyira kizáró a többi vallást illetően,
mint ahogy azt az eddigiekben kihirdették”, a metropolitának, eltekintve
azoktól a meglehetősen abszurd próbálkozásaitól, hogy Krisztust más vallásokba
belevetítse, egy fő mondanivalója van: Valójában a „Szentlélek”, teljesen
függetlenül Krisztustól és az Ő egyházától, a világ összes vallásának közös nevezője.
Arra a próféciára hivatkozva, hogy Aztán pedig ki-árasztom lelkemet minden
emberre (Jo. 3:1), a metropolita megjegyzi, „Ezt egy pünkösdként kell
értelmezni, ami a kezdetektől fogva univerzális... A Lélek kiterjedése a világban
nem alárendelt a Fiúnak... A Lélek saját gondviselésével összhangban működteti
és alkalmazza energiáit, és a nem-keresztény vallásokat ebből a szempontból
tekinthetjük olyan pontoknak, ahol az ő inspirációja munkálkodik. Úgy véli,
hogy „létre kell hoznunk egy ekkleziológiát és egy missziológiát, amelyben a
Szentlélek a legmagasabb helyet foglalja el”.
Mindez
természetesen egy eretnekséget képez, amely tagadja a Szentháromság
természetét, és nincs más célja, minthogy aláássa és megsemmisítse Krisztus Egyházának
teljes ideáját és valóságát. Miért is kellett volna Krisztusnak létrehoznia egy
Egyházat, ha a Szentlélek önállóan cselekszik, nemcsak az Egyháztól, hanem
magától Krisztustól is? Mindazonáltal ez az eretnekség itt is meglehetősen
előrelátóan és óvatosan jelenik meg, kétségkívül azzal a céllal, hogy felmérje
más ortodox „teológusok” reakcióit, mielőtt még kategorikusabban folytatná.
Valójában
azonban a „Szentlélek ekkleziológiája” már meg van írva – egy „ortodox”
gondolkodó által, aki napjaink „szellemi” mozgalmának egyik elismert
„prófétája”. Ezért hát vizsgáljuk meg az ő elképzeléseit annak érdekében, hogy
láthassuk a kiterjedtebb „szellemi” mozgalom természetéről és céljáról általa
alkotott képet, amelyben helye van a „nem keresztény vallásokkal folytatott
párbeszédnek”.
3. „A Szentlélek új kora”
Nicholas Berdyaevet (1874–1949)
semelyik normális korban nem tartották volna ortodox kereszténynek. Talán
leginkább egy gnosztikus-humanista filozófusnak lehetne leírni, aki inkább a
nyugati szektákból és „misztikusokból” merítette inspirációját, mintsem
bármelyik ortodox forrásból. Az, hogy néhány ortodox körben még ma is „ortodox
filozófusnak” vagy „teológusnak” nevezik, az korunk vallási tudatlanságának
szomorú tükröződése. A következőkben idézni fogunk írásaiból.
Megvetéssel tekintett az ortodox
atyákra, a „történelmi ortodoxia aszketikus szerzetesi szellemiségére”, sőt az
egész „konzervatív kereszténységre, amely... az ember szellemi energiáit a
bűnbánat és üdvözülés felé irányítják,” Berdyaev inkább egy „belső egyházra”
vágyott, a „Szentlélek egyházára,” az „élet szellemi szemléletére, mely a 18.
században a szabadkőműves páholyokban talált menedéket.” Az „egyház”, véleménye
szerint, „még mindig csak egy merően potenciális stádiumban van,” nem „teljes”;
ő egy „ökumenikus vallás” eljövetelét várta, a „vallás teljességét”, ami nem
csak a különböző keresztény szerveket (mert „a kereszténységnek képesnek kell
lennie számos formában létezni az univerzális egyházban”), hanem a „minden eretnekség
részleges igazságát” és a „modern ember minden humanista kreatív
tevékenységét... egy, a Lélekben felszentelt vallási tapasztalatként
egyesítené. Egy „új kereszténység” van kialakulóban, egy „új misztika, amely
mélyebb lesz, mint a vallások és azokat egyesíteni fogja”. Mert „van egy nagy
szellemi testvériség... melybe nem csak a kelet és nyugat egyházai tartoznak,
hanem mindenki, akinek akarata Isten és az Isteni felé irányul, valójában
mindazok, akik vala-miféle spirituális emelkedésre törekednek” – azaz minden
vallás, szekta és vallásos ideológia tagjai. Megjövendölte egy „új és végső
kinyilatkoztatás” eljövetelét. A „Szentlélek Új Kora,” feltámasztva Gioacchino
da Főre, 12. századi latin szerzetes előrejelzését, aki látta az Atya
(Ószövetség) és a Fiú (Újszövetség) két korszakát, amint utat engednek egy
végső kornak, a „Szentlélek harmadik korának”. Berdyaev azt írja: „A világ egy
új szellemiség és egy új misztika felé halad; ebben nem lesz többé aszketikus
világkép”. „A keresztény egység felé történő haladás sikere, egy új korszakot
feltételez magában a kereszténységben, egy új és mély szellemiséget, ami a
Szentlélek új kiáradását jelenti”.
Nyilvánvalóan nincs semmi közös
a szuperökumenikus fantáziák és az ortodox kereszténység között, amit Berdyaev valójában
megvetett. De bárki, aki tudatában van korunk vallási légkörének, láthatja,
hogy ezek a fantáziák valójában megfelelnek a mai vallásos gondolkodás egyik
vezető áramlatának. Úgy tűnik Berdyaev valóban „próféta”, vagy inkább, érzékeny
a vallásos gondolkodás és érzés egy áramlatára, amely napjaiban nem volt
olyannyira nyilvánvaló, de mára szinte uralkodóvá vált. Mindenhol a „Lélek új
mozgalmáról” hallunk, és most egy görög ortodox pap, Stephanou Eusebius atya,
meghív minden ortodox keresztényt, hogy csatlakozzon ebbe a mozgalomba, amikor
a „Szentlélek csodálatos kiáradásáról” ír. (The Logos, január, 1972). Máshol
ugyanebben a kiadványban (március, 1972, 8. old.) a társszerkesztő Ashanin, nem
csak Berdyaev nevét hívja segítségül, hanem annak egész programját: „Ajánljuk
Nicholas Berdyaev, napjaink nagy szellemi prófétájának, írásait. Ez a szellemi
géniusz... a szellemi kreativitás legnagyobb teológusa... Most megtört az ortodoxia
selyemgubója... Isten Logosza az Őbenne rejlő történelmük és küldetésük egy új
felfogására vezeti népét. A Logosz [a] hírnöke ennek az új
kornak, az ortodoxia új állapotának”.
4. A jelen könyv
Mindezek alkotják a
jelen könyv hátterét, amely egy tanulmány korunk „új” vallásos szelleméről,
mely megalapozza és inspirálja a „nem keresztény vallásokkal folytatott
párbeszédet”. Az első három fejezet a nem keresztény vallások és azok
kereszténységgel szembeni radikális különbségének, mind a teológiában mind
pedig a szellemi életben, általános megközelítését kínálja. Az első
fejezet a közel-keleti vallások „Istenének” teológiai tanulmánya,
amellyel a keresztény ökumenikusok a „monoteizmus” alapján próbálnak egyesülni.
A második fejezet a keleti vallások legerősebbjére, a
hinduizmusra vonatkozik, egy hosszú és személyes tapasztalaton alapul, amely
szerzőjének a hinduizmusról, az ortodox keresztény hitre való áttérésével ér
véget; ezenfelül érdekes értékelést ad arról, hogy mit jelent a kereszténységgel
folytatott „párbeszéd” a hinduizmus számára. A harmadik
fejezet egy ortodox szerzetespap személyes beszámolója, egy keleti
„csodatevővel” történt találkozójáról – egy közvetlen konfrontáció a keresztény
és nem keresztény „szellemiség” között.
A következő négy
fejezet az 1970-es évek néhány jelentős szellemi mozgalmának specifikus
tanulmányozása. A negyedik és ötödik fejezet az „új vallási
tudatosságot” vizsgálja, különös tekintettel a „meditáció” mozgalmakra, melyeknek
sok „keresztény” követője van ma (és egyre több „ex-keresztény”). A hatodik
fejezet egy látszólag nem vallásos jelenség szellemi következményeit
vizsgálja, mely segít az „új vallási tudatosság” kialakításában, még olyan
emberek között is, akik úgy vélik messze állnak bármiféle vallásosságtól. A hetedik
fejezet hosszadalmasan tárgyalja a „keresztények” leginkább
ellentmondásos vallási mozgalmát – a „karizmatikus megújulást” – és megpróbálja
meghatározni annak természetét az ortodox szellemi tanítás fényében.
A befejezésben
az „új vallási tudatosságok” jelentőségét és célját tárgyaljuk, az utolsó
időkre vonatkozó keresztény prófécia fényében. A „jövő vallása”, melyre ezek
utalnak, meghatározott és ellentétes az egyetlen vallással, amely kibékíthetetlenül
szembehelyezkedik vele: a valódi ortodox kereszténységgel. Az „idők jelei”,
ahogy közeledünk az 1980-as évek félelmetes évtizedéhez, túlságosan is nyilvánvalóak;
az ortodox keresztények és mindazok, akik szeretnék megmenteni lelküket az
örökkévalóságban, vigyázzanak és cselekedjenek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.