Valaki az öregek közül ezt
mondta: "Minden dolognál nagyobb szükségünk van az alázatosságra, s készen
kell állnunk, hogy bármire, amit mondanak nekünk, azt válaszoljuk, 'Bocsáss
meg!'. Mert az alázat képes megsemmisíteni minden cselvetést, ami
ellenlábasunktól és ellenségünktől származik", Vízsgáljuk meg, mi a mély
értelme az öreg eme mondásának! Miért azt mondja, hogy "minden dolognál
nagyobb szükségünk van az alázatra", s miért nem inkább azt, hogy „minden
dolognál nagyobb szükségünk van a megtartóztatásra"? Hiszen az apostol azt
tanítja: „aki a pályán küzd, az önmegtartóztatást gyakorol mindenben"
(1Kor 9,25). Vagy miért nem azt mondja, hogy „minden dolognál nagyobb
szükségünk van az istenfélelemre"? Hiszen írva van: „az Úr félelme a
bölcsesség kezdete" (Zsolt 110,10), s az is, hogy „az Úr félelme mindenkit
távol tart a rossztól" (Péld 15,27). Vagy miért nem azt mondja, hogy
,minden dolognál nagyobb szűkségünk van az alamizsnálkodásra vagy a
hítre"? Hiszen írva van: „az alamizsnálkodás és a hít megtisztítanak a
bűnöktől" (Péld 15,27), az apostol pedig azt mondja: „hit nélkül nem lehet
elnyerni Isten tetszését" (Zsid 11,6). Ha tehát hit nélkül lehetetlen
elnyerni Iste tetszését, és a hittel párosult alamizsnálkodás megtisztít a
bűnöktől, ha az Úr félelme tart távol mindenkit a bűntől, s az Úr félelme a
bölcsesség kezdete, s ha a pályán küzdők megtartóztatóak mindenben, hogyan
lehetséges, hogy az öreg azt mondja: „minden dolognál nagyobb szükségünk van az
alázatra", miközben figyelmen kívül hagyja mindezeket, amik pedig olyan
fontosak? Az öreg arra akar rámutatni, hogy sem az istenfélelem, sem az
alamizsnálkodás, sem a hit, sem a megtartóztatás, s az erények közül
egyetlenegy sem valósulhat meg az alázatosság nélkül. Ezért mondja tehát:
„Minden dolognál nagyobb szükségünk van az alázatosságra, s készen kell
állnunk, hogy bármire, amit mondanak nekünk, azt válaszoljuk: 'Bocsáss meg!'.
Mert az alázat képes megsemmisíteni minden cselvetést, ami ellenlábasunktól és
ellenségünktől származik"...
...Létezik világi gőg és szerzetesi gőg is. A világi gőg az, amikor valaki a
testvérénél különbnek tartja magát amiatt, mert nála gazdagabb, szebb, mert
jobb ruhákat visel, vagy mert előkelőbb származású. Amikor tehát azt vesszük
észre, hogy ilyenekkel dicsekszünk, vagy azzal, hogy monostorunk nagyobb,
gazdagabb másoknál, vagy hogy több benne a szerzetes, jó, ha tudjuk: még a
világi gőgben tobzódunk. Olyan is előfordul, hogy valaki a természetes
adottságaival büszkélkedik. Például azzal, hogy szép hangja van, és jól
zsoltározik, vagy rátermetten, pontosan végzi a munkáját, és helyesen végzi a
szolgálatát. Ezek – bár magasztosabb indokok a hiúságra, mint az előbbiek – még
mindig a világi gőghöz tartoznak. A szerzetesi gőg ezzel szemben az, amikor
valaki azzal büszkélkedik, hogy mennyit virraszt, böjtöl, hogy milyen jámbor,
milyen aszketikus az életmódja és milyen buzgó. Még az is előfordul, hogy
megalázza magát, de csak a dicsőség kedvéért. Ez hát a szerzetesi gőg. Van
tehát különbség, s ha már mindenképpen büszkélkedni akarunk, legalább a
szerzetesi dolgok miatt legyünk felfuvalkodottak, s ne a világiak miatt. Íme,
elmondtuk, milyen a gőg első és a második fajtája, s azt is elmondtuk, milyen a
világi gőg és milyen a szerzetesi gőg. Most pedig lássuk, mi az alázatosság két
fajtája.
Az alázatosság első fajtája az, amikor az ember a testvérét önmagánál
okosabbnak és mindenben kiválóbbnak tartja, vagyis röviden, a szent szavaival élve:
„önmagát mindenkinél lejjebb helyezi". Az alázatosság második fajtája
pedig az, amikor minden jó cselekedetünket Istennek tulajdonítunk. Ez pedig a
szentek tökéletes alázata. Sa lélekben természete szerint megjelenik, ha
megtartja a parancsokat. Ugy van ez, mint a fák esetében: ha sok gyümölcsöt
hoznak, a gyümölcsök meghajlítják az ágakat, s lefelé hajtják, míg azok az
ágak, amelyek nem hoznak gyümölcsöt, felfelé törnek, és egyenesek maradnak.
Vannak azután olyan fák is, melyek mindaddig nem hoznak gyümölcsöt, amíg ágaik
felfelé állnak. De ha az ember fog egy követ, rákötözi az ágra, s így eléri,
hogy lefelé hajoljon, akkor gyümölcsöt hoz. Ugyanez áll a lélekre is: ha
megalázza magát, gyümölcsöt terem, s minél több gyümölcsöt hoz, annál jobban
megalázza magát. Mert a szentek minél közelebb kerülnek Istenhez, annál
bűnösebbnek látják magukat...
...Emlékszem, egyszer az alázatról beszélgettünk, s egy gázai előkelő ember
hallotta, amint azt mondjuk: a szentek minél közelebb kerülnek Istenhez, annál
bűnösebbnek látják magukat. Erre ő elcsodálkozott, és megkérdezte: „Hogyan
lehetséges ez?". Mivel nem értette, szeretett volna erről némi
magyarázatot. Igy válaszoltam neki: „Uram, te, aki méltóságot viselsz, mondd
csak, kinek tartod magad a városodban?". Ö pedig így válaszolt: „Nagy
embernek tartom magam, én vagyok a legelső a városban". Erre azt
kérdeztem: „És ha elmész Caesareába, ott kinek tartod magad?". „Az ottani
előkelőknél valamivel alacsonyabb rangúnak" – felelte. „És ha Antiochiába
mész, ott kinek tartod magad?" – kérdeztem ismét. „Ott műveletlen
vidékinek érzem magam" – felelte. Erre folytattam: „És ha
Konstantinápolyba mennél, a császár közelébe, ott kinek tartanád magad?".
Erre így felelt: „Nyomorultnak érezném magam". Akkor így szóltam hozzá:
„Íme, ugyanígy van ez a szentekkel is: minél közelebb kerülnek Istenhez, annál
bűnösebbnek látják magukat. Amikor Ábrahám látta az Urat, önmagát földnek és
hamunak nevezte (vö. Ter 18,27). Izajás pedig így szólt: Ó, milyen nyomorult és
tisztátalan vagyok én! (Iz 6,5). Hasonlóképpen viselkedett Dániel is. Amikor a
veremben volt az oroszlánokkal, s Habakuk jött, hogy ételt hozzon neki ezekkel
a szavakkal: vedd az ételt, amit Isten küldött neked, ő mit mondott? Igy
kiáltott fel: Hát megemlékezett rólam az Isten? (Dán 14,36–37). Látod, micsoda
alázat lakozott a szívében? Ott volt a veremben az oroszlánokkal, s azok nem
ártottak neki, nem is csak egyszer, hanem kétszer, s mindezek után csodálkozva
kérdezi: Hát megemlékezett rólam az Isten?"...
...Egyszer, amikor Zoszimász abba az alázatosságról beszélt, épp ott volt egy
szofista, s hallván, hogy miről tanít, meg akarta érteni, pontosan miről is van
szó, ezért így szólt hozzá: „Mondd csak, hogy lehet az, hogy bűnösnek tartod
magad? Nem tudod, hogy szent vagy? Nem tudod, hogy erényekkel vagy ékes? Nézd,
mennyire megtartod a parancsokat! Ha mindezeket megcselekszed, hogyan tarthatod
magad mégis bűnösnek?" Az öreg viszont nem találta a megfelelő választ a
kérdésére, s csak ennyit mondott: „Nem tudom, hogyan mondhatnám el neked, mégis
így van". De a szofista nem tágított, mert meg akarta érteni a dolgot. Az
öregnek azonban nem sikerült elmagyaráznia, s ezért szent egyszerűségében így
kezdte kérlelni: „Ne nyaggass már, egyszerűen biztos vagyok benne, és
kész".
Erre én, látva, hogy az öreg nem találja a módját, hogyan válaszoljon, ezt
mondtam neki: „Nemde úgy van ezzel is, mint a retorikával vagy az
orvostudománnyal? Ha valaki jól megtanulja, s gyakorolja őket, lassacskán a
gyakorlat révén szert tesz a retorika vagy az orvostudomány egyfajta belső
magatartására. És senki nem tudja elmondani vagy megmagyarázni, hogyan alakult
ki a dologgal való ilyetén azonosulás. A lélek apránként - amint már mondtam a
- mesterség gyakorlása révén észrevétlenül elsajátította a dolgot. Ugyanígy érthető
meg az alázatossággal kapcsolatos kérdés is: a parancsok megtartása révén
kialakul egy alázatos belső magatartás, amit nem lehet szavakkal
megmagyarázni." Ennek hallatára Zoszimász abba nagyon megörült, azon
nyomban megölelt, és így szólt: „Rájöttél a dolog nyitjára, bizony pontosan úgy
van, ahogyan mondod!". A válasszal a retorikatanár is elégedett volt, s
igaznak fogadta el az okfejtést.
