Az evangélium két áldott állapotról beszél: az üdvösség állapotáról és a keresztény tökéletesség állapotáról. Egy bizonyos gazdag és előkelő zsidó fiatal az Istenember lába elé borult, és kérte, mondja meg neki, mit tegyen, hogy örök életet, üdvösséget nyerjen. Egy zsidónak, vagyis annak, aki helyesen hitt Istenben, az Úr így válaszolt: „Ha be akarsz lépni az életbe, tartsd meg a parancsolatokat” (Mt 19,17). Amikor a fiatal megkérdezte, melyek ezek a parancsolatok, az Úr egy bizonyos parancsot mutatott be, amely meghatározta, hogy a hívek Istennek tetsző módon hogyan viszonyulnak embertársaikhoz, anélkül, hogy közvetlenül utalt volna arra, hogy szeressék Istent, mert ez a parancs ismert lett volna bármely zsidónak és – legalábbis külsőleg – valamennyien gyakorolták. A zsidó erkölcsi és vallási betegsége Krisztus eljövetelére megváltozott.
Ez a betegség külső formájában megváltozott, lényegében ugyanaz maradt, mint korábban – az Istentől való elszakadásra való törekvés. A zsidók sohasem fejezték ki azt a bálványimádás iránti ellenállhatatlan hajlamot, amely évezredeken keresztül annyira megsínylette az emberiség szellemi és polgári jólétét, noha állandóan kísértette őket, kezdve az Egyiptomból való kivonulástól a babiloni fogságig. Sátánnak soha nem sikerült rávennie őket, hogy bálványimádattal imádják őt. Újabb csapdát készített nekik, egy másik végzetes szakadékot, amely hatékonyabb, összehasonlíthatatlanul mélyebb és sötétebb, mint a bálványimádás.
Sátán megelégedett azzal, hogy a zsidókat az Egy Igaz Isten szolgáiként hagyja, de csak felületesen. Ráadásul a törvény rituáléinak és a vének törvényértelmezéseinek intenzív, helytelen tiszteletére csábította őket, miközben sikerült ellopnia tőlük Isten parancsolatai iránti tiszteletüket. Elvezette őket Isten törvénye betűinek legapróbb és legfinomabb tanulmányozásába, ugyanakkor ellopta tőlük Isten törvényének az életben való tanulmányozását. A Törvény betűjének ezt a kiaknázását arra használta, hogy a legrosszabb gőgbe, a legborzasztóbb arroganciába vezesse őket. Ők, akik Isten gyermekeinek nevezték magukat és mások előtt mutatkoztak be, valójában Isten ellenségei és az ördög gyermekei voltak (lásd János 8:44). Az Istenhez való hűség színlelve elutasították Istent. Az Istennel való közösség megőrzésének ürügyén elutasították az Istennel való közösséget. Megfertőzte őket az Isten iránti sátáni gyűlölet, és ezt a gyűlöletet a bűnök legrosszabbikával is megerősítették, Isten gyilkossággal.
Mindez azért történt, mert elhagyták az Istennek tetsző életet! Ez mind azért történt, mert felhagytak embertársaikkal való azon kapcsolatukkal, amit Isten parancsolt, és ami mindig az Istennel való közösség halálához vezet, mely csak egy felületes valóságként marad fenn.
