Palamasz Gergelytől
Szenthegyi tomosz a szentül élő hészüchaszták védelmében, mivel egyesek saját tapasztalatlanságuk folytán és a szentek tanúságtételét visszautasítva tagadják, hogy a Lélek titokzatos működései magasabb rendűek, mint az ész, amennyiben a Lélek szerint élőkben működnek, és tettek által nyilvánulnak meg, nem pedig szavak által bizonyíthatók
Előszó
A Mózes által kapott törvény most elfogadott, mindenki számára ismeretes és nyilvánosan hirdetett tanításai olyan titkok voltak, amelyeket csak a próféták láttak előre a Lélekben, a szentek számára az eljövendő korszakban megígért javak pedig az evangélium szerinti életmód titkai, amelyeket azok kapnak és látnak előre, akik a Lélek által erre a látásra méltatva lettek, és ezeknek is csak részben, mintegy zálogként. Ám amint a hajdani zsidók közül bármelyik, aki nem istenfélelemmel hallgatta a prófétákat, akik azt mondták, hogy Isten Igéje és Lelke ugyanúgy örökkévalók és a korszakok előtt léteztek, [mint Isten,] becsukta volna a fülét, azt vélve, hogy a vallás által tiltott dolgokat hall, és olyanokat, amik ellentétesek azzal, amit a vallásosaknak tartaniuk kell, vagyis ami úgy hangzik: Az Úr, a te Istened egy Úr, ugyanígy érezhetne most is talán az, aki nem istenfélelemmel hall a Lélek titkairól, amelyeket csak azok ismernek, akik az erény által megtisztultak. Amint azonban azoknak a jövendöléseknek a beteljesedése bebizonyította, hogy a titkok megegyeznek a nyilvánvaló tényekkel, és most hiszünk az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, a három személyű istenségben, aki egy természet, egyszerű, nem-összetett, nem-teremtett láthatatlan, felfoghatatlan, ugyanúgy az eljövendő korszak titkairól is, amikor a maga idejében kinyilvánítja kifejezhetetlen megnyilatkozással a három tökéletes személyben létező egy Isten, mindenki számára bebizonyosodik, hogy megegyeznek a nyilvánvaló tényekkel.
Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy ha később a föld határaiig kinyilvánult az Istenség háromszemélyű volta, amely semmiképp sem érvényteleníti a monarchia elvét, azok a próféták, még mielőtt a [megjövendölt] események bekövetkeztek volna, már pontosan ismerték, és akiket meggyőztek, azok el is fogadták. Ugyanígy most is ismerjük a hitvallás szavait, azokat is, amelyek nyíltan hirdették [a jövőbeli eseményeket], meg azokat is, amelyek titokban lélekben tárultak fel az arra méltók előtt. Ezek egyrészt azok, akik magából a tapasztalatból nyertek beavatást, akik nemcsak lemondtak az evangéliumi élet kedvéért a vagyonról, az emberektől származó dicsőségről és a test gonosz gyönyöreiről, hanem ezt a lemondást azzal is megerősítették, hogy engedelmeskednek azoknak, akik érettebbek a Krisztus szerinti életkorban. A gondoktól megszabadulva önmagukkal és Istennel foglalkoznak csöndes nyugalomban, az imádság által valóban önmaguk fölé emelkednek, és mivel Istenben vannak a vele való titokzatos, az értelmet meghaladó egyesülés révén, az értelmet felülmúló valóságokba kaptak beavatást. Másrészt vannak olyanok, akik az ilyenek iránt viseltetett tisztelet, hit és ragaszkodás segítségével [nyerték el a beavatást].
Így történt tehát, hogy mi is hallva a nagy Dénest, amint a Gaioszhoz írt levelében azt mondja: az Isten istenítő ajándéka Istenség, isteni őselv és a Jó forrása, és az arra méltóknak ezt a kegyelmet nyújtó Isten felülmúlja ugyanezt az Istenséget, meggyőződtünk [a mondottakról]. Isten ugyanis nem sokszorozódhat meg, így senki sem beszélhet két istenségről. Istennek erről az istenítő kegyelméről azonban az isteni Maximosz Melkizedekről írva kijelenti, hogy nem-teremtett és mindig létezik az örökké létező Istentől, máskor pedig sokhelyütt azt, hogy nem-teremtett és személyi valóságban létező fény, amely megnyilvánul az arra méltóknak, valahányszor méltóknak találtatnak, de nem abban a pillanatban jön létre. Ezt a fényt a kimondhatatlan dicsőség fényének és az angyalok tisztaságának mondja ő. A nagy Makáriosz pedig a testnélküliek táplálékának, az isteni természet dicsőségének, az eljövendő korszak szépségének, isteni és mennyei tűznek, elmondhatatlan és értelmi fénynek, Szentlélek zálogának, az örvendezés megszentelő olajának [nevezte].
1. Aki tehát azokat, akik Istennek ezt az istenítő kegyelmét nem-teremtettnek, nem-keletkezettnek és személyes valóságban levőnek mondják, a messzaliánusok közé sorolja és kétistenhívőknek nevezi – bárki legyen is az –, tudja meg, hogy ellenkezik az Isten szentjeivel, és ha nem tart bűnbánatot, önmagát zárja ki az üdvözülők sorából, maga pedig elesik Attól, Aki természete szerint egyesegyedül Istene a szenteknek. Aki pedig hisz a szenteknek, rájuk bízza magát, ugyanúgy beszél, mint ők, nem mentegeti bűneit, és nem utasítja el tudatlanságból a világosan kimondottakat, bár nem ismeri a titok nyitját, az ne tartsa méltatlan dolognak, hogy azoknál keresse és azoktól tanulja, akik ismerik. Megtudja majd ugyanis, hogy egyáltalán nem összeegyeztethetetlen az isteni szavakkal és tettekkel, és ez igaz a legszükségesebbek esetében, nélkülük pedig egyáltalán semmi sem lehet biztos, sem a mi tanításunk, sem az Istenhez teljesen illő titok.
2. Aki azt állítja, hogy az Istennel való tökéletes egyesülés elérhető csupán utánzás és helyzet révén, a Lélek istenítő kegyelme nélkül, mint ahogy az azonos jelleműek esetében, akik szeretik egymást, és az Isten istenítő kegyelme az eszes természet állapota, amely puszta utánzás révén járul hozzá, de nem természetfölötti, titokzatos megvilágosítás és isteni tevékenység, amelyet láthatatlanul látnak és felfoghatatlanul fognak fel az arra méltatottak, az ilyen tudja meg, hogy tudtán kívül a messzaliánusok csapdájába esett. Szükségszerűen természete szerint lesz ugyanis Istenné az átistenülő, ha természetes képesség révén jön létre az átistenülés, és a természet határai veszik körül.
Ne tulajdonítsa tehát ez az ember a biztosan állóknak az állhatatlanságot, ne gáncsolja a feddhetetlen hitűeket, inkább felhagyva az elbizakodottsággal tanulja meg azoktól, akik megtapasztalták, vagy akik tőlük tanulták, hogy az átistenítés kegyelme teljesen feltétlen, nincs egyetlen olyan képesség sem a természetben, amely alkalmas lenne a befogadására, mert ha már nem kegyelem lenne, hanem a természetes képességnek megfelelő tevékenység megnyilvánulása, akkor az sem lenne hihetetlen, ha a természet befogadó képességének megfelelően történne az átistenülés. Ha ugyanis méltán a természet műve, nem pedig Isten ajándéka lenne az átistenülés, akkor az átistenülő természete szerint is lehet Isten, és tulajdonképpeni értelemben neveznék Istennek. A létezők mindegyikének természet szerinti képessége ugyanis nem más, mint a természetnek a tevékenységre irányuló örökös mozgása. Azt nem tudom belátni, hogyan lépteti ki önmagából az átistenülőt az átistenülés, ha az átistenülést a természet határai korlátozzák.
Tehát felülmúlja a természetet, az erényt és a tudást az átistenülés kegyelme, és mindezek végtelenül alulmúlják szent Maximosz szerint. Minden erény és Istennek saját erőnkből végrehajtott utánzása az isteni egyesülésre alkalmassá teszi azt, aki él ezekkel, a kegyelem pedig magát a kimondhatatlan egyesülést teljesíti be. Általa ugyanis egyrészt az egész Isten teljesen átjárja az arra méltókat, másrészt teljesen átjárják az egész Istent a szentek teljes valójukban, az egész Isten keríti hatalmába őket, és a hozzá való felemelkedés mintegy pályadíjaként egyedül magát Istent nyerik el, Aki mint saját tagjait veszi körül őket úgy, ahogy a lélek kapcsolódik a testhez, és arra méltatja, hogy benne legyenek.
3. Aki azt állítja, hogy messzaliánusok azok, akik azt mondják, hogy az értelem székhelye a szívben vagy az agyvelőben van, tudja meg, hogy gonoszul támad a szentekre. A nagy Atanáz ugyanis azt mondja, hogy az agyvelőben van a lélek gondolkodó képessége, Makáriosz pedig, aki cseppet sem marad le mögötte nagyság tekintetében, úgy véli, hogy a szívben van az értelem tevékenysége, és majdnem minden szent velük egybehangzóan nyilatkozik. Az isteni Nüsszai Gergely, aki azt mondja, hogy az értelem nincs sem a testen belül, sem a testen kívül, mivel testetlen, nincs ellentétben azokkal a szentekkel, mert azt mondják, hogy a testen belül van az értelem mint ami kapcsolódik hozzá. Tehát azért, mert másképp beszélnek erről, a legkevésbé sem különböznek Gergelytől. Amint ugyanis az, aki azt mondja, hogy nem foglal el helyet az isteni, mivel testetlen, nincs ellentmondásban azzal, aki azt mondja, hogy az Isten Igéje hajdan szűzi és tisztaságos méhben foglalt helyet, mert értelmet meghaladó módon kapcsolódott ott kifejezhetetlen emberszeretete miatt a mi [emberi természetünk] keverékéhez.
4. Aki a tanítványokat a Táboron körülragyogó fényt tüneménynek és olyan jelképnek mondja, amely keletkezik és elmúlik, de nem tulajdonképpeni értelemben létezik, és nem múl felül minden gondolkodást, hanem a gondolkodásnál alacsonyabb rendű tevékenység, világosan ellentmond a szenteknek. Hiszen ezek akár himnuszaikban, akár írásaikban kimondhatatlan, nem-teremtett, örökkévaló, időtlen, megközelíthetetlen, mérhetetlen, végtelen, körülírhatatlan, angyalok és emberek számára láthatatlan, ősképi és változatlan szépség, Isten dicsősége, Krisztus dicsősége, Lélek dicsősége, Istenség sugara és más ilyen elnevezésekkel illetik. Megdicsőül ugyanis – mondja [Damaszkuszi Szent János] – a test, amint felveszi [az Ige], az Istenség dicsősége pedig a test dicsőségévé is válik. De láthatatlan volt a megjelent testben a dicsőség azok előtt, akik nem képesek elviselni azt, amit még az angyalok sem látnak. Színében átváltozik tehát [Krisztus], nem azt véve fel, ami nem volt, sem azzá változva, ami nem volt, hanem azt nyilvánítva ki saját tanítványainak, ami volt, miközben felnyitotta szemüket, és a vakokból látókká alakította őket. Miközben az előbbi állapothoz viszonyítva azonos maradt, a tanítványok most nyíltan látták. Hiszen „Ő az igazi világosság”, a dicsőség ékessége, napként tündöklött, homályos a kép, de lehetetlen a nem-teremtettet a teremtett [dolgok] szintjén tökéletesen ábrázolni.
5. Aki azt mondja, hogy egyedül az Isten lényege nem-teremtett, örök tevékenységei azonban nem, amelyeket mind felül is múl, mint a működtető az összes [általa] működőt, az hallgassa Szent Maximoszt, aki így szól: Minden halhatatlan lény – csakúgy, mint a halhatatlanság, minden élőlény – csakúgy, mint maga az élet, minden szent dolog – csakúgy, mint maga a szentség, minden erényes lény – csakúgy, mint maga az erény, minden jó dolog – csakúgy, mint maga a jóság – és minden létező – csakúgy, mint maga a létezés – nyilvánvalóan Isten műve. Csakhogy az előbb említetteknek léte időben kezdődött el, mert volt idő, amikor még ezek nem voltak, az utóbbiak viszont nem időbeli kezdetből erednek; tudniillik olyan sohasem volt, hogy erény, jóság, szentség és halhatatlanság ne létezett volna. És ismét: A jóság és mindaz, ami még a jóság fogalmához tartozik, és egyszerűen maga az élet, halhatatlanság, egyszerűség, változatlanság, végtelenség s még mindaz, amit lényegileg Isten köré sorolunk, Isten művei, s mégsem rendelkeznek időbeli kezdettel. A nem-lét ugyanis nem előzheti meg sem az erényt, sem bármely imént felsorolt valóságot, jóllehet a bennük részesedő létezők már mind időbeli kezdetből erednek. Minden erény kezdetnélküli tehát, s nem lehetett idő ezeket megelőzően, minthogy ezek már az örökkévalóságban egyedül Istentől erednek. Minden részesedő létezőt és részesedett valóságtól végtelenül kiválóbb az Isten. Tanulja meg tehát ezekből, hogy nem minden dolog, ami Istentől kapja létét, van alávetve az időnek. Vannak ugyanis köztük olyanok, amelyek kezdetnélküliek, és egyáltalán nem veszélyezteti őket sem a Háromság egységének elve, minthogy ez az egyetlen, amely természeténél fogva kezdetnélküli, sem [a Háromság] természetfölötti egyszerűségének az elve. Ugyanígy az értelem is homályos képe annak a transzcendens oszthatatlanságnak, mégsem összetett a vele született fogalmak miatt.
6. Aki nem fogadja el a testre hatást gyakorló lelki állapotokat akként, hogy azokat a Lélek adományai hozzák létre az istenes életben előrehaladottak lelkében, és a lélek szenvedésre képességének alkata szerinti elhalását mondja szenvedélymentességnek, nem pedig azt az alkatának megfelelő tevékenységet, amellyel a magasabb rendű dolgokra törekszik, amikor teljesen elfordul a gonoszságtól, és a jóság felé fordul, aminek következtében megtagadja a rossz vonásokat, és bővelkedik a jó vonásokban – az ilyen ember ennek a véleményének következtében azt is elveti, hogy a létezők a romolhatatlan korszakban testestől fognak élni. Ha ugyanis akkor majd a lélekkel együtt a test is részesedni fog a kimondhatatlan javakban, most is kétségkívül együtt részesedik vele lehetőség szerint, mivel Isten titokzatosan és kimondhatatlan módon nyújtja kegyelmét a megtisztult értelemnek, és átéli az isteni dolgokat önmaga mértéke szerint. Miután a lélek szenvedésre képessége átalakult és megszentelődött, de alkata szerint nem halt el, minthogy a testnek és a léleknek közös a létezése, a lélek önmagától szenteli meg [a test] állapotait és tevékenységeit. Szent Diadochosz szerint azok, akik eltávolodtak az élet szépségeitől az eljövendő javak reménye miatt, ezek felé tart erősen az értelem a gondtalanság következtében, miközben kimondhatatlanul érzékeli az isteni jóságot, és előrehaladásának mértéke szerint testével is közli saját jóságát. A lélekben és testben akkor benne levő ilyen öröm pedig a romolhatatlan élet csalhatatlan bizonyítéka. Más fényt fog fel természetesen az értelem, és mást az érzékelés. Ez utóbbi érzékelhető fényt fog fel, amely érzékelhető dolgokat mutat mint érzékelhetőket, az értelem fénye pedig a gondolatokban levő ismeret. Tehát nem ugyanazt a fényt tudja felfogni a látás [érzékszerve] és az értelem, hanem mindegyik a saját természete szerint működik, és azoknak a dolgoknak [a szintjén], amelyek megfelelnek a természetének. Amikor pedig az arra méltatottak lelki és természetfölötti kegyelemben és erőben részesülnek, érzékeléssel és értelemmel is látják a minden érzékelést és minden értelmet felülmúló dolgokat, amelyeket egyedül Isten ismer és azok, akik megtapasztalták, amint a nagy Teológus Gergely mondja.
7. Ezeket tanultuk az írásokból, ezeket kaptuk atyáinktól, ezek jutottak tudomásunkra csekély tapasztalatunk révén. Tudjuk, hogy ezeket írta meg tisztelendő szerzetespap testvérünk, Gergely úr A szentül élő hészüchaszták védelmében megfogalmazott művében, és elfogadjuk mint ami pontosan megfelel a szentek hagyományainak, azoknak a megerősítése végett pedig, akik olvassák, saját kezű aláírásunkkal hitelesítjük.
Izsák szerzetespap, a Szent Hegy tiszteletreméltó monostorainak prótosza,
Theodosziosz szerzetespap, a tiszteletreméltó, császári és szent Lavra apátja,
Az ibérek monostorának apátja is aláírta a saját nyelvén,
Ioannikiosz szerzetespap, a tiszteletreméltó és császári Vatopediu monostor apátja,
A szerbek monostorának apátja is aláírta a saját nyelvén,
Én, Philotheosz, a legkisebb a szerzetesek között egyetértésem jeléül aláírtam,
Amphilochiosz, a legkisebb a szerzetesek között és az Eszfigmenu tiszteletreméltó monostorának lelkiatyja,
Én, Geraszimosz, hitvány szerzetes láttam, elolvastam és elfogadva mindazt, ami az igazság szeretete végett írva volt, egyetértésem jeléül aláírtam,
