Bár hazánkban a véres hurka egy elterjedt eledel, nekünk ortodox keresztényként tartózkodni kell ettől és az ehhez hasonló ételektől, mivel állati vérrel készülnek:
"tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a VÉRTŐL, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól." - Apcsel 15:29
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy kóser módra kellene leölni az elfogyasztandó állatokat, de azokat ki kell véreztetni és a vért, pedig tilos utána felhasználni az ételek elkészítéséhez!
Az ortodox ikonokon gyakran látjuk a "Dicsőség Királya" feliratot Krisztus Urunk felett a Szentkereszten, ellentétben a pápistáktól elterjedt INRI- vel.
Bár az INRI felirat, Názáreti Jézus a zsidók Királya, történelmileg helyes, hiszen Poncius Pilátus helyeztette az a Keresztfára, valószínűleg a zsidók bosszantása végett, de mégis ez a felirat lekicsinylő Krisztus Urunkkal szemben, hiszen Ő nem a zsidók földi Királya volt, hanem, ahogy a Zsoltáros írja a "Dicsőség Királya".
Az ortodox ikonok örök igazságokat és spirituális valóságokat ábrázolnak, (ellentétben a pápistáknál elterjedt reneszánsz és moder festményekkel melyek nem mennyei, hanem földi mivoltukban ábrázolják a szenteket), nem pedig puszta történelmi tényeket.
Az INRI „názáreti Jézus, a zsidók királya” az a politikai küldetés, amelyért keresztre feszítették, és amit a zsidók vártak, vagyis egy evilági megváltó, király, aki naggyá teszi őket itt a földön. De a „Dicsőség Királya” (Ο Βασιλεύς Της Δόξης) a keresztre feszítést nem a szégyen pillanataként, hanem Krisztus dicsőségének, a bűn és a halál feletti győzelmének pillanataként hangsúlyozza.
Ne hasonlítsd össze azokat, akik jeleket, csodákat és hatalmas cselekedeteket művelnek a világban, azokkal, akik ismerettel gyakorolják a csendesség (hészükhia) gyakorlatát.
Szeressed a csendesség tétlenségét inkább, mint a világ éhezőinek ellátását és sok pogány megtérítését Isten imádatára.
Jobb számodra, ha kiszabadulsz a bűn bilincseiből, mintha rabszolgákat szabadítanál ki rabságukból. Jobb számodra, ha békét kötsz lelkeddel, összhangot teremtve a benned uralkodó háromságban (itt a testet, lelket és szellemet értem ezalatt), mint ha tanításoddal békét hozol egyet nem értő emberek közé. Mert ahogy Nazianzi Szent Gergely mondja: „Jó dolog Istenről beszélni Istenért, de még jobb, ha az ember megtisztítja magát Isten számára.” Szeressed inkább a tapasztalati bölcsességgel párosult érdes beszédet, mintsem, hogy az értelmed lelkesedéséből, hallomásból és tintával írt tanulmányokból gyűjtött tanítások folyamát áraszd.
Szír Szent Izsák aszketikus homíliái, 144. Old
.jpg)
A lélekről, a szenvedélyekről és a gondolkodás tisztaságáról kérdésekben és válaszokban.
Kérdés: Mi a lélek természetes állapota, mi a természettel ellentétes állapot, és mi a természet feletti állapot?
Válasz: A lélek természetes állapota Isten teremtményeinek megértése, mind az érzéki, mind a noetikus. A lélek természetfeletti állapota a lényeget meghaladó Istenség isteni látásában való mozgása. A természettek ellenes állapot pedig az, amikor a lelket a szenvedélyek mozgatják. És pontosan ezt mondta az isteni és nagy Szent Bazil: „Amikor a lélek természetének megfelelően van, élete fenn jár; amikor pedig a természete ellenére van, lent jár a földön. Amikor fenn jár, mentes a szenvedélyektől; de amint a természete saját állapotából leszáll, a szenvedélyek megjelennek benne.”
Nyilvánvaló tehát, hogy a lélek úgynevezett szenvedélyei nem természetüknél fogva a lélek tulajdonai. Ha így van, akkor a lélek a test hibás szenvedélyei által is mozog, akárcsak az éhség és a szomjúság által. De mivel az utóbbiakra vonatkozóan nincs törvény szabva a lélekre, ezért nem róható fel neki vétkesség, ellentétben az előbbi, kárhozat alá eső szenvedélyekkel. Vannak idők, amikor Isten megengedi az embernek, hogy látszólag helytelen dolgot tegyen, és ahelyett, hogy vádolnák és kárhoztatnák, jó jutalomban részesül: mint Hóseás próféta, aki paráznát vett feleségül; mint Éliás próféta, aki férfiakat ölt meg Isten iránti buzgalmában; és mint azok, akik kardélre hányták saját rokonaikat Mózes parancsára. Mégis mondják, hogy a vágy és a harag természetüknél fogva a lélekhez tartoznak, külön a test természetétől, és hogy ezek a lélek szenvedélyei.
Egy ortodox kereszténynek szigorúan tilos az Egyházon kívüli, régi és új, "spirituális" tévtanítok könyveinek olvasása:
ROCOR (Oroszországon Kívüli Orosz Ortodox Egyház) anathema a szabadkőművesekre és a hozzájuk hasonló ezoterikus szektákra:
A szabadkőművesekre, okkultistákra (ezoterikusokra), spiritisztákra, varázslókra, és mindazokra, akik nem hisznek az egy Igaz Istenben, hanem a démonokat tisztelik, akik nem alázattal adják át életüket Istennek, hanem a démonok varázslatos megidézésével, igyekeznek megismerni a jövőt: ANATHEMA!
Anathemák a pogány görög "bölcselők" és tanaik ellen, az ortodoxia győzelme vasárnapjának szinodikonjából:
Akik azt állítják, hogy a pogány görög bölcsek - az eretnekségek első szerzői, akiket a hét szent egyetemes zsinat és az összes kiváló igazhitű atya az egyetemes egyháztól idegennek talált és anathemával illetett - hazug és tisztátalan beszédeik gazdagsága alapján most is és majd az eljövendő ítéletkor is sokkal jobbaknak bizonyulnak, mint azok a vallásos és ortodox férfiak, akik emberi gyöngeségük vagy tudatlanságuk alapján követtek el bűnöket, azokra
Anathema!
Akik nem fogadják el tiszta hittel és egyszerűen teljes szívükből Üdvözítő Istenünknek és az őt szülő Nagyasszonyunknak, a szeplőtelen Istenszülőnek valamint a többi szentnek rendkívüli csodáit, hanem érveléseikkel és bölcselkedő beszédeikkel igyekeznek mindezt lehetetlenségnek tartva ócsárolni, vagy csalárdul félremagyarázni és a saját fejük szerint átértelmezni, azokra
Anathema!
Akik a pogány görög tanokra adják fejüket, és ezeket nemcsak műveltségük bővítésére tanulmányozzák, hanem hiábavaló elméleteiket követik és igaznak tekintik, s mindezt annyira meggyőzőknek tekintik, hogy titokban vagy nyilvánosan másokat is rávesznek és gátlástalanul oktatnak, azokra
Anathema!
...Akik azt állítják ugyan magukról, hogy igazhitüek, de az ortodox és egyetemes egyházat szégyenkezés nélkül és szemtelenül a pogány görögöknek az emberi lélekről, az égről és földről és többi teremtményről vallott tanaival fertőzik meg, azokra
Anathema!
Akik a pogány filozófusok úgynevezett bölcsességét illetve őrültségét szeretik jobban, és tanítómestereiket követve lélekvándorlást vallanak az emberi lélekkel kapcsolatban, vagyis azt állítják, hogy ez az állatokhoz hasonlóan elenyészik és visszatér a semmibe, s ennek alapján elvetik a föltámadást, az ítéletet és az ebben az életben elkövetett cselekedetekért várható végső fizetséget, azokra
Anathema!
...Akik azt állítják, hogy a pogány görög bölcsek - az eretnekségek első szerzői, akiket a hét szent egyetemes zsinat és az összes kiváló igazhitú atya az egyetemes (katolikus) egyháztól idegennek talált és anathemával illetett - hazug és tisztátalan beszédeik gazdagsága alapján most is és majd az eljövendő ítéletkor is sokkal jobbaknak bizonyulnak, mint azok a vallásos és igazhitú férfiak, akik emberi gyöngeségük vagy tudatlanságuk alapján követtek el bünöket, azokra
Anathema!
Akik nem fogadják el tiszta hittel és egyszerűen teljes szívükből Üdvözitő Istenünknek és az öt szülő Nagyasszonyunknak, a szeplőtelen Istenszülőnek valamint a többi szentnek rendkívüli csodáit, hanem érveléseikkel és bölcselkedő beszédeikkel igyekeznek mindezt lehetetlenségnek tartva ócsárolni, vagy csalárdul félremagyarázni és a saját fejük szerint átértelmezni, azokra
Anathema!
Akik a pogány görög tanokra adják fejüket, és ezeket nemcsak műveltségük bővítésére tanulmányozzák, hanem hiábavaló elméleteiket követik és igaznak tekintik, s mindezt annyira meggyőzőknek tartják, hogy titokban vagy nyilvánosan másokat is rávesznek és gátlástalanul oktatnak, azokra
Anathema!
...Akik mindenféle kitalált meséikkel együtt maguktól átalakítják a teremtésünkről szóló tanítást, s igazaknak tekintik a platóni eszméket. úgyhogy azt állítják, hogy a már magától létező anyagot formálták az ideák, s így nyiltán kétségbevonják Teremtőnk szabadságát, aki a semmiből hozott létre mindent és teremtői teljhatalommal és föltétlen uralmával kezdett el teremteni mindent és vet véget mindennek, azokra
Anathema!
"A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta.14S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!" - Máté 7:13-14
„Miért emlékezik az Egyház a katekumenekre, hiszen a mai korban nincsenek ilyenek?
Az Egyházban mindig vannak katekumenek. Először is, ott van minden hívő kereszteletlen csecsemője, akik ugyan részesülnek a szent imákban, de még nem lettek hívőkké és tökéletessé a Keresztség által, tehát katekumenek, akik a szent megvilágosodásra készülnek. Másodszor, vannak azok a katekumenek, akiket istentelenek vesznek körül, de a hit ott van a szívükben. Így tehát igyekeznek elválasztani magukat az istentelenektől és az Egyházhoz csatlakozni. De amikor már odatartoznak, még mindig katekumeneknek nevezik őket, mivel még nem lettek beteljesítve a Szent Krizmával. Harmadszor, vannak azok a katekumenek, akik valamilyen bűnt, gyilkosságot vagy más rettenetes bűnt követtek el, és akik nem vehetnek részt a Szentségekben, hanem csak a Szent Igék hallgatásában.”
Szent Szimeon, Thesszalonikai érsek (+1429. szept. 15.)
Az Egyház titkos szimbolikája, 2018, 68-69
„Ha pap és király áll eléd, a papodat ültesd a király fölé. És ha pap és angyal áll eléd, a papodat köszöntsd először, még az angyalt is megelőzve, mert a pap méltóságban még az angyaloknál is magasabb. Ezt a világiaknak saját hasznukra kell megtenniük. A papnak pedig, amikor a saját javát akarja, olvassa el a Törvényt, hogy megértse kötelességét. A szent papokról nincs mit mondanom. Nekem kötelességem, ha papba botlok, meghajolni, megcsókolni a kezét és a lábát, és könyörögni neki, hogy könyörögjön Istenhez a bűneimért, mert minden király, az egész világ, ha ezer évig könyörögne Istenhez, nem tudná befejezni a Szent Liturgiát, ám egy pap, legyen még bűnös is, a Szentlélek kegyelmének erejével be tudja fejezni. Így nincs mit mondanom.”
Aitóliai Szent Kozma (†1779. augusztus 24.) (Io. Menounou, Tanítások és életrajz, 2002, 196)
"Az Isteni Liturgiánk vértelen áldozatai a papok műve, akiknek, ha szívesen szolgálsz [a Szent a bolgár Borisz cárhoz szól] és hozzájárulsz a munkájukhoz, nagy jótéteket kapsz imáik által, és bőségesen részesülsz Isten kegyelmében. Te is, ha akarnád, magadtól is bemutathatnál Istennek kiváló és nagyon kedves áldozatot, ha szent életet és a gondolkodás tisztaságát szenteled Neki."
Szent Fótiosz
Levél az újonnan megkeresztelt bolgár fejedelemhez, Borisz - Mihályhoz (+907. május 2.)
(Fótiosz, A Fejedelem, Harmos 2007, 31)
Ebben a földi életben valójában nincs semmilyen valódi kincsünk Krisztus Urunkon kívül, ezért folyamatosan ébernek kell lennünk, a Szentek és a Legszentebb közbenjárásáért imádkozva, hogy el ne veszítsük Őt, bele esve a sátán csapdáiba. - I.a.
"Az Isteni Liturgiánk vértelen áldozatai a papok műve, akiknek, ha szívesen szolgálsz [a Szent a bolgár cárhoz szól] és hozzájárulsz a munkájukhoz, nagy jótéteket kapsz imáik által, és bőségesen részesülsz Isten kegyelmében. Te is, ha akarnád, magadtól is bemutathatnál Istennek kiváló és nagyon kedves áldozatot, ha szent életet és a gondolkodás tisztaságát szenteled Neki."
Szent Fótiosz
Levél az újonnan megkeresztelt bolgár fejedelemhez, Bori-Mihályhoz (+907. május 2.)
(Fótiosz, A Fejedelem, Harmos 2007, 31)
Nüsszai Szent Gergely - Részlet a “Beszéd az elhunytakról” című írásából
Tehát mivel létezik üdvösséges szomorkodás, mint ezt beszédünk bizonyította, hallgassatok rám, akik könnyen át adjátok magatokat a fájdalom érzésének, mert nem a szomorkodást tiltjuk, csak azt tanácsoljuk nektek, hogy a megvetendő helyett a dicséretest válasszátok. Ne gyászoljatok tehát a világgal, amelynek eredménye a halál, amint az apostol mondja (2Kor 7,10), hanem Isten szerint szomorkodjatok, amelynek vége a lélek üdve. Az elhunytak fölött hullatott fölösleges és hiábavaló könnyek még esetleg az elítélés okává válhatnak azok számára, akik rosszul gazdálkodnak a hasznossal. Mert ha ez esetben ezt a szomorú érzést azért építette bele természetünkbe az, aki mindent bölcsességben alkotott meg, hogy az a természetünket elárasztó rossz tisztító eszköze legyen, valamint útravaló a remélt javak részességéhez, az hiábavalóan és fölöslegesen hullatott könnyeivel tulajdon gazdáját károsítja meg, az evangélium szava szerint rossz intézőként haszontalanul elpazarolva a rábízott vagyont (Lk 16,1). Mert minden, amit jóra használtunk fel, az a mennyei kincstár értékeihez beszámítódik. Nem szeretném tehát, testvéreim, ha nem tudnátok, mik azok, amiket az elhunytakról megtudtunk, és ha ezeken kívül van még más megtudható, ami tanítást a Szent Lélek a tökéletesebbeknek kinyilatkoztat, hogy ne szomorkodjatok, mint azok, akiknek nincsen reményük (1Tessz 4,13). Mert csak a hitetlenek reménye szűkül le erre az életre, ezért tartják gyászosnak a halált, mert nem remélik azt, amit mi, hívők. Mi azonban a halottak közüli feltámadás nagy kezesében hiszünk, minden teremtmény Urában, aki azért halt meg és támadt fel, hogy művével tegye hihetővé a feltámadás tanítását, hogy a javakba vetett reményünk biztos legyen, amely ha megvan, akkor az elhunytak miatti bánkódásnak nincs helye. Istenünk és Urunk, Jézus Krisztus, aki megvigasztalja az alázatosakat, vigasztalja meg a mi szívünket is, irgalmasságával szilárdítsa meg az Ő szeretetében (1Pt 5,10). Néki legyen di csőség mindörökkön örökké, Ámin.
Abba Iszkhürión
A szent atyák a végső időbeli nemzedékről jövendöltek. „Mit tettünk mi?" - kérdezték. És egyikük, a nagy Iszkhürión abba válaszolt: „Megtartottuk az Isten parancsait." Ők azonban tovább kérdezték: „Akik utánunk jönnek, mit tesznek majd?" Ő azt mondta: „Ők a mi munkánk feléig érnek el." „És az utánunk következők?" - kérdezték. „Ama kor emberei semmiféle tettet nem visznek végbe. De olyan kísértés támad majd rájuk, hogy akik helytállnak abban az időben, azokat nagyobbnak tartják majd, mint minket és atyáinkat."
Tegnap az evangéliumban hallottuk, amint Máté evangélista mondja, hogy amikor az Úr bevonult, „megrendült az egész város”. Az egész várost megrázta, felkavarta és izgalomba hozta ez a Bevonulás. János evangélista pedig megmagyarázta nekünk, miért volt ilyen ünnepélyes ez a Bevonulás. A mai evangélium a szent evangélista megjegyzésével zárul, miszerint mindazok, akik a Megváltót körülvették, tanúskodtak annak a nagy, megrázó és rettenetes csodának – Lázár feltámadásának. Ezért, amint pontosan megjegyzi az evangélista, a nép így fogadta Őt, mert hallott arról, hogy ilyen jelet, ilyen csodát tett!
Krisztus, a Megváltó, leereszkedett az Olajfák hegyéről a szent város és a templom felé. Ennek az útnak egy része a Getszemáne monostor területén halad át, amely a mi (ROCOR) lelki Missziónkhoz tartozik. Ott jelölték meg a Megváltónk útját, amelyen Ő járt. Amikor az Úr odaért, az egész nép örvendezett – kivéve elkeseredett ellenségeit. Ő azonban nemcsak hogy nem osztozott ebben az örömben, hanem sírva fakadt, amikor meglátta előtte fekvő, gyönyörű várost. Az Olajfák hegyéről, mint a tenyérből, látszott Jeruzsálem szent helyeivel. Az Úr sírva fakadt és így szólt:
„Bárcsak te is felismernéd ezen a napon, ami békességedre szolgál! Most azonban el van rejtve a szemed elől. 43Mert jönnek napok, amikor ellenségeid körülvesznek sáncokkal, bekerítenek és szorongatnak mindenfelől. 44Földre tipornak téged és gyermekeidet, akik benned laknak; nem hagynak benned követ kövön, mert nem ismerted fel látogatásod idejét.” (Lk 19:42-44)
Krisztust, a Megváltót, a nép azért fogadta ünnepélyesen, mert Lázár feltámasztásának csodáját művelte. És már korábban is feltámasztott halottakat. Feltámasztotta Jairusz, a zsinagóga elöljárójának lányát, feltámasztotta a náini özvegy fiát, de ezek még csak friss halottak voltak, akiket épp most ragadott el a halál. A lány (Tabitha) akkor halt meg, amikor az Úr már úton volt a ház felé, ahol élt; a fiatalembert pedig éppen a temetésre vitték. De szem előtt kell tartanunk, hogy ott azon a napon temetnek, amikor valaki meghal. Tehát ezek is csak friss halottak voltak. Itt viszont az Élet Fejedelme a halál, az emberiség ellenségének teljes diadala ellen vonult, hiszen Lázár teste már félig elmállott, és bűzös, bomladozó holttest volt. Ezért nem szeretik az úgynevezett teozófusok és okkultisták ezt a csodát, és mindenféleképpen megpróbálják befeketíteni és elferdíteni. Az első két feltámadásról, amikor az Úr egy lányt, majd egy fiút támasztott fel, azt állítják, hogy Jézus Krisztus Indiában járt, és ott titkos okkult tudományokat tanult. Azt mondják, hogy a lány és a fiú nem is halt meg, csak letargikus álomban voltak, és Ő valamilyen módszerrel felébresztette őket. De letargiáról semmi szó sem lehet ott, ahol már bomlás volt. Ezért próbálják valahogy tagadni ezt a csodát.
Volt egy Renán nevű író, aki megírta a „Jézus élete” című könyvét, amelyben látszólag sok dicséretet szentel a Megváltónknak, mégsem ismeri el Őt Istenembernek, megtestesült Istennek, hanem csupán egy egyszerű embernek, bölcs tanítónak. Ez a istenkáromló könyv sajnos elég népszerű volt még a forradalom előtt is és után is. Lázár feltámadásának csodájáról ez a istenkáromló így ír:
„Lázár egyáltalán nem halt meg, csak elrejtőzött, és valami más bűzös holtat tettek a sírba, míg Lázár élt. Sőt, azt is állítja, hogy Jézus Krisztus tudott erről.”
Vagyis csalónak, szélhámosnak állítja be Őt, aki hamis csodákat színlelt. Mit értek volna a dicséretei, ha végül is egy olyan embernek állítja be Őt, aki lelki bűnt követett el? És mégis olvasták ezt az emberek! De az áldott emlékű Antonij Metropolita még külföldön foglalkozott Renán istenkáromló munkájával, és leleplezte a csalást. Renán a könyvében számos szentírási hivatkozást tesz, de Antonij Vladyka, aki a pontossághoz szokott, ellenőrizte ezeket. Kiderült, hogy Renán nem létező idézeteket használt! Olyan szövegekre hivatkozott, amelyek valójában nincsenek is meg! Sajnos, ez már a forradalom után történt. Bár jobb lett volna, ha még Oroszországban, a forradalom előtt leleplezik. De ismétlem, Antonij Vladyka nyilvánvaló csalással vádolta meg ezt a istenkáromlót, és ezután a könyve minden tekintélyét elvesztette.
De emlékezzünk, testvéreim, arra, hogyan sírt az Úr, amikor Jeruzsálem felé közeledett. Hogyan keservesen siratta Jeruzsálem hűtlenségét és azt, hogy nem ismerte fel a látogatásának idejét. Mi történne most velünk, ha az Úr ránk tekintene? Nem sírna most is? Mert most, amikor a úgynevezett keresztény világ életét szemléljük, látjuk, hogy milyen messze került minden keresztény és erkölcsi alaptól – és ez félelmetes! Valami őrület szállta meg a világot: a gyűlölet, a mocsk, a romlottság és a hazugság őrülte. És egyszerűen félelmetes egy hívő embernek ebben a világban élni.
De ne csüggedjünk, és ne veszítsük el bátorságunkat! Az apostol már régen mondta: „Ahol bűn sokasodik, ott a kegyelem annál inkább bővelkedik.” Minél több bűn veszi körül az embert, minél több mocsok és gonoszság van körülötte, ha ő keresztény akar maradni, különleges kegyelem segíti őt, és így is képes lesz Krisztus követője lenni. De ez kemény küzdelem lesz, mert valóban, ma a keresztény a jelenkori világban és az úgynevezett "keresztények" között úgy jár, mint a bárány a farkasok között. Emlékezzetek erre, szeretteim, és ne feledjétek, hogy hamarosan eljön a Nagyszombat és a Húsvét – a liturgikus év legszebb időszaka. Az Egyház ezekben a napokban kínálja nektek a lelki gazdagság lakomáját! Ne hagyd éhezni a lelked, ember, hanem törekedj arra, hogy ezekben a szent napokban minél többet látogasd az Isten házát, és akkor a lelked táplálékot, jóllakottságot és lelki erőt nyer az életed következő szakaszára! Ámin.
Mivel a legtöbb embernek, még azoknak is, akik kereszténynek vallják magukat, fogalma sincs arról mi is valójában a Kereszténység, így általában úgy vélik, hogy az egy olyan "vallás", amely a zsidó vallásból vált ki... Azonban mi sincs távolabb az igazságtól hiszen a ma ismert "zsidó vallás" nem létezett egészen addig, amíg a zsidó nép végleg meg nem tagadta az Igaz Istennel kötött szövetséget, Keresztre feszítve Megváltójukat!
Bár nekik még nem nyilatkozatott ki olyan egyértelműen, mint az újszövetségben, de a zsidó nép ugyanúgy a Szentháromságban hitt (már ammenyire hitt benne, hiszen folyamatosan lázadoztak Isten ellen), mint később mi keresztények.
Ahogy Antiochiai Szent Ignác mondta:
"Helytelen Jézus Krisztust ajkatokra venni, és közben zsidó szokások szerint élni. Nem a Kereszténység hitt ugyanis a judaizmusban, hanem a judaizmus a Kereszténységben."
Amikor az Ortodox Egyház és a pápisták 1054-ben egymást anathémával sújtották, vitájuk fő tárgya nem a Filioque vagy a pápai egyetemes joghatóság volt, bár ezek a fontos dogmatikai kérdések szerepet kaptak a levelezésben. A vitájuk fő tárgya valami olyan volt, ami előtte nem volt jelentősen vitás kérdés, és nem is lett az utána: az, hogy az eucharisztia kenyere kovászos legyen-e, mint ahogy azt keleten gyakorolták, vagy kovásztalan, mint nyugaton.
Az a tény, hogy ezt a kérdést szinte minden későbbi ökumenikus megbeszélésben hallgatólagosan félretették, érthető. Úgy gondolták, hogy nem szükséges és káros az "egyházak" egységégének közös céljához, ha egy liturgikus vagy rituális kérdésen vitatkoznak, miközben fontos dogmatikai kérdések nem oldódtak meg. A szertartásbeli különbségeket tűrhetőnek tekintették, amennyiben dogmatikai egyetértés valósulhatott meg. Ennek ellenére van egy fontos személy az ortodox-pápista kapcsolatokban, aki nem értett egyet ezzel a gondolkodásmóddal: Efezusi Szent Márk! A firenzei zsinaton 1439-ben „ragaszkodott ahhoz, hogy felszólítsa a latinokat, térjenek vissza az ortodoxia normáihoz, és szüntessék meg többek között a kovásztalan kenyér használatát, amely 'halott áldozat'.” Tekintettel Márk ortodoxiájára és szentségére az ortodoxok szemében, valamint arra, hogy lehetetlen őt apróságokkal vagy jogi formalizmusokkal vádolni, most, a lehetséges új és végső "egységre" való törekvés küszöbén, hasznos lehet újra megvizsgálni az érveket ezen a téren.
*
Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy milyen kenyeret használt az Úr az utolsó vacsorán?
A legkorábbi tanú, Szent Pál azt tanúsítja, hogy az Úr „kenyeret vett”, azaz kovászos kenyeret, αρτος (1 Korinthus 11.23, 26, 27). Ami a három szinoptikus evangélistát (Máté 26:26-29; Márk 14:22-25 és Lukács 22:19-20) illeti, a Jordanville-i Averkij (Taushev) érsek, ezt írja: „Mind a három nagyjából ugyanúgy írja le az eseményt. Az Úr kenyeret ‘vett’, megáldotta, megtörte, és szétosztotta a tanítványok között, mondva: ‘Vegyétek, egyetek; ez az én testem.’ A szó itt a ‘kenyér’, ami görögül ‘artos [αρτος]’, ami ‘kovászos kenyér’-t jelent, tehát olyan kenyeret, amely élesztőt tartalmazott, szemben az ‘azymon [αζυμων]’-nal, macesz, amelyet a zsidók használtak a pászkakor. Feltételezhető, hogy ez a kenyér különösen az Úr utasításai szerint készült, hogy megerősítse az új misztériumot. A kovászos kenyér jelentősége abban rejlik, hogy életet szimbolizál, ellentétben a kovásztalan kenyérrel, amely halott.”
A kovászos kenyér használatának szokása sok évszázadon át megmaradt mind keleten, mind nyugaton. Így írja Richard Bingham: „Az ősi írók egyáltalán nem említik a kovásztalan kenyér használatát az Egyházban. De többször is beszélnek a kovászos kenyérről, és néha az eucharisztiát ‘Fermentumnak’, ‘kovásznak’ nevezik ezen a néven. Ahogy a Pontifikálisban [i.e. Liber Pontificalis] Melchiades és Siricius életében, valamint Ince pápa levelében is olvasható, ahol azt mondja, hogy Róma szokása volt a Fermentum (azaz az eucharisztia) megáldása a pápa templomában, és onnan a szent liturgia napján a presbiterekhez küldték a kisebb templomokba, hogy ne gondolják, hogy elszakadtak a püspöki közösségtől. De nem küldték vidéki plébániákra, mert a szentségeket nem szabadott nagy távolságra vinni. Az itt ‘megáldott Fermentum’-ot Baronius és mások, akik a skolasztikusok nyomdokain járnak, Eulogiának vagy Panis Benedictusnak, azaz az antidoronnak értelmezik. De Ince pápa világosan mondja, hogy az eucharisztiáról beszélt, amelyet a püspök szentelt meg, és küldött el a presbitereknek a kisebb templomok számára. Ez azt bizonyítja, hogy abban az időben, még Rómában is, kovászos kenyeret használtak az eucharisztiához. Figyelemre méltó, hogy sem Fótiosz, sem más görög írók nem említettek semmit a kovásztalan kenyér használatával kapcsolatban a római egyháznál 1051 előtt, ami arra utal, hogy annak használata csak körülbelül akkor kezdődött el.”
Péter, Antiókhiai pátriárka a velencei Dominic érsekkel folytatott 1052-es levelezésében magyarázta el a kovászos kenyér használatának jelentőségét. A kovásztalan kenyeret (αζυμα) a zsidóknak rendelték el, hogy emlékezzenek a sietős egyiptomi menekülésükre, „hogy Isten csodáira emlékezve, megtartsák parancsolatait, és soha ne felejtsék el tetteit. De a tökéletesen kovászos kenyér (αρτος) – amely a Liturgián az Úr és Üdvözítő Jézus Krisztus szeplőtelen Testévé válik – az Ő testben tett rendelkezése emlékére adott.” A kovászos kenyér tehát az életet szimbolizálja, míg a kovásztalan kenyér a hiányosságot.
Ezért „a latinok tévedtek, ha azt hitték, hogy az új szövetséget pecsételő szentség kovásztalan kenyérben lett bevezetve. Az azima (macesz) a régi szövetségben isteni rendeltetést kapott, hogy emlékeztessen a kivonulásra, míg az evangélisták kifejezetten azt állítják, hogy Jézus kovászos kenyeret (αρτος) jelölt meg a testének.” Mivel hianyzott belőle a só és kovász, nem tudott megfelelően szolgálni az emberi “élet kenyere”-ként, amelyet a Logosz testben kínált az embereknek.
A kovászos kenyér szimbolikája a következőképpen magyarázható: „Akik maceszt (kovásztalan kenyeret) mutatnak be, azok halott, és nem élő testet kínálnak. Mert a tészta kovásza a lélek számára van, a só pedig az elme számára. Hogyan lehetne az, hogy a macesz, amely nem rendelkezik ilyenekkel, ne lenne élettelen és halott, és lényegében halált okozó? Mert a mi Urunk Jézus Krisztus – aki tökéletes Isten és tökéletes ember, természeténél fogva kettős – aki lelkeket és elméket egyaránt magában foglaló Testet öltött a Mindenkor Szűz Anyától, átadta ennek képeként (ezt) az Új Szövetség misztériumát egy tökéletes kenyéren keresztül, amikor megáldotta és megtörte, és azt mondta: ‘Vegyétek, egyétek! Ez az ég kenyere, élő és életadó azok számára, akik eszik. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.’ (János 6:56).”
Részlet Dr. Vladimir Moss "Az Eucharisztia kenyere" című írásából.
A szentségek olyan, a pap által végzett látható tevékenységek, amelyek által a láthatatlan csodatévő megváltó erők - amelyeket isteni kegyelemnek nevezünk – átszállnak azokra, akiken végzik. Az egyházban hét szentség van: keresztség, bérmálás, eucharisztia, bűnbánat, egyházi rend, házasság és betegek kenete. Többet megtudhatunk az első szentségről Szent Ignjatije Brjančaninov könyvéből:
Kereszteléskor az ember bűnbocsánatot nyer az ősbűntől, amit az ősatyáktól örökölt, és azoktól a bűnöktől, amelyeket saját maga követett el a keresztségig. Kereszteléskor az embernek szabadság adatik: ő többé nem tűri a bűn kényszerét, hanem saját akarata szerint választhat a jó és rossz között. Kereszteléskor a Sátán, aki minden bukott emberben lakozik, száműzve van az emberből. Minden keresztelt embernek adatott, hogy saját akarata szerint válasszon, vagy marad Isten temploma és a Sátántól mentes marad, vagy elpártol Istentől és újra a Sátán lakóhelyévé válik (Mt 12, 43-44). „Keresztséggel a tisztátalan lélek kiűzetett az emberből és távozik a víz nélküli (nem kereszteltek) és hitetlen lelkekbe, de köztük nem talál megnyugvást: mert a démonok megnyugvása abból áll, hogy gonosz tettekkel megkísértik a megkeresztelteket – mivel akik nincsenek megkeresztelve, már elejétől fogva az övéi – ezért ő a megkereszteltekbe hét másik lélekkel tér vissza. Minthogy létezik hét kegyelmi ajándék a Szentlélektől, úgy létezik hét ravasz gonosz lélek is. Amikor az ördög visszatér a megkereszteltbe és azt üresen találja, mivel restsége miatt nem áll ellen az ellenségeknek, amikor beleköltözik, nagyobb gonszságot tesz vele mint korábban. Aki megtisztult a keresztséggel és újra beszennyezte magát, nem reménykedhet a másik keresztségben, de reménykedhet a nehéz bűnbánatban” (Ohridi Szent Theophülaktosz értelmezése, az említett evangéliumi idézetre). Cselekedve a jót, amely a megújult emberi természetre jellemző, a megkeresztelt ember kibontakoztatja magában a kegyelmi ajándékokat, melyeket a Szentlélektől kapott kereszteléskor. Bár azok önmagukban változatlanok, oly mértékben világítanak az emberben, amennyivel az ég felhőmentesebb. Ellenkezőleg, gonoszságot cselekedve keresztelés után, az feleleveníti a bukott emberi természetet, és az ember többé-kevésbé elveszíti a lelki szabadságát: a bűn újra hatalmat kap az ember felett, az ördög újra bejut az emberbe, uralkodójáva és vezetőjévé válik. Aki Isten jobbjával szabaddá vált a kínos és nehéz rabságból, saját akaratából újra láncokban, rabságban, fogságban, pokolban találja magát. Többé-kevésbé ilyen szerencsétlenségben részesül az ember, attól függően milyen bűnöket enged meg magának, és milyen mértékben szokott hozzá a bűnös élethez. A bűnt, amely az emberben él, és rajta erőszakot követ el, szenvedélynek nevezik. A szenvedély nem mutatkozik mindig láthatóan: az elrejtőzve élhet az emberben, ezáltal elpusztíthatja a lelket. Azoknak, akik hittek és megkeresztelkedtek, az apostol mondja: Az éjszaka előrehaladt, a nappal pedig elközelgett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit. Mint nappal, járjunk tisztességesen; nem tobzódásban és részegeskedésben, nem bujálkodásban és kicsapongásban, nem civódásban és versengésben, hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, és ne dédelgessétek testeteket az érzéki vágyakban! (Róm 13,12-14). Felkészülés a keresztségre, az az igaz bűnbánat. Az igaz bűnbánat nélkülözhetetlen feltétel ahhoz, hogy a keresztség méltón legyen befogadva - a lélek üdvösségére. Az ilyen bűnbánat a következőkből áll: saját bűneink beismeréséből, megbánásából, meggyónásából és a bűnös élet elhagyásából. Más szóval: a bűnbánat öntudat a bukásunkról, öntudat az Üdvözítő nélkülözhetetlenségéről; a bűnbánat a bukott természetünk elítélése és annak megtagadása, hogy természetünk megújulhasson. Szükségszerű, hogy edényünk – edénynek nevezem az ember elméjét, szívét és testét, az Isten kegyelméhez képest – előtte megtisztuljon a Lélek adományának befogadására és megőrzésére, amit a keresztség nyújt. Szükségszerű nem csak az, hogy tiszta legyen az edény, hanem óvatosan át is kell azt nézni; hogy a sérülések, amelyek rajta vannak, főleg a repedések, figyelmesen ki legyenek javítva; ha a hibák megmaradnak, akkor az élő víz (Jn 7,38), amely a keresztséggel beömlik az edénybe, nem fog bennemaradni: az ő legnagyobb szerencsétlenségére, kifolyik belőle. Repedéseknek nevezem a bűnös szokásokat. Szükségszerű, hogy a mi Jeruzsálemünk minden oldalról jó magaviselettel és jó szokásokkal legyen körülvéve, mint falvakkal. Ilyen előkészületek nélkül, milyen haszon lehetséges a keresztségtől? Milyen haszon lehetséges a keresztségtől, amikor elfogadva azt felnőtt korunkban, egyáltalán nem értjük ennek a szentségnek a fontosságát? Milyen haszon lehetséges a keresztségtől, amikor megkapva azt gyermekkorunkban, utána teljes tudatlanságban maradunk arról, amit kaptunk? Milyen haszon lehetséges a keresztségtől, amikor nem értjük a bukásunkat, amikor még csak el sem ismerjük azt, hogy természetünk a legszomorúbb állapotban van? Mi hasznunk, amikor a bukott természetünk jócselekedeteit a legfinomabbnak és a legértékesebbnek tekintjük? Amikor kitartóan igyekszünk éppen ilyen jót cselekedni, és nem vesszük észre, hogy az bennünk csak táplálja és életre kelti az önszeretetet, hogy az egyre távolabbá visz bennünket Istentől, hogy csak megerősíti és megszilárdítja a bukásunkat és elszakadásunkat? Milyen haszon lehetséges a keresztségtől, amikor még a halálos bűnöket sem tekintjük bűnnek. Pl.: a házasságtörést és annak mindenféle módját, amelyeket az élet édességének nevezzük? Annak, aki az Ajándékot nem használja az Ajándékozó akarata és parancsai szerint, aki nem bontakoztatja ki magában a keresztség kegyelmét, az evangélium parancsai szerint cselekedve, hanem a talentumot, amit rábíztak, a földbe ássa – azaz elássa és eltemeti a keresztség kegyelmét, tönkreteszi saját magában annak minden hatását, és teljesen átadja magát a földi gondoknak és élvezeteknek – tőle Krisztus ítéletén elveszik a keresztség kegyelmét. Aki méltatlanul birtokolja a kegyelmet, azt a külső sötétségre fogják vetni; lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás (Mt 25,30). A keresztség megismételhetetlen szentség. Minthogy az életre való születés (létrejövés) csak egyszer történhet meg, úgy az új életre való születés – keresztség – csak egyszer végezhető el. Minthogy különböző betegségeket, amelyek erőt vehetnek az emberen a születése után – s amelyek megtámadják, megrendítik és rombolják az életét – különböző gyógyszerekkel gyógyítják, amelyek támaszukat az élet erejében találják, amely az élettel együtt adatott. Hasonlóan a keresztség után elkövetett különböző bűnök bűnbánattal gyógyíthatók, mely hatása a Szentlélek kegyelmén alapszik, amely az emberbe a szent keresztséggel van belepalántálva, és abból áll, hogy fejlesszük magunkban ezt a kegyelmet, amely le van takarva és le van fújtva bűnökkel. Végezetül idézném Szent Nikolaj Velimirovićot, a gyerekek keresztelésével kapcsolatosan: „Veszélyes hazugságot prédikálnak azok, akik mondják, hogy nem kell a gyerekeket megkeresztelni, hanem amikor felnőnek és megtudják mi az a hit, csak akkor kell őket megkeresztelni. Ember és ember fia, dugd be a füledet az ilyen ostoba szavakra. Ha gyermeked keresztség nélkül hal meg, a túlvilágba tisztátalanul megy be, és nem válik Isten fiává. Kivel lesz tehát az örökkévalóságban, és kiének fogják nevezni? Nézd, te nem várod meg, hogy gyermeked felnőjön és megtudja mi a víz, tej, méz, kenyér, orvosság, és hogy csak utána add neki mindezt. Hanem ezeket úgy adod neki, hogy ő nem is tudja mi az. Te tudod mi jó az ő számára, azt neki is tudnia kell a bölcsőben? És ha a gyermekednek gégegyulladása van, gyógyítani fogod vagy megvárod, hogy felnőjön és megtudja mi az a gégegyulladás? Az örökölt bűn pedig összehasonlíthatatlanul súlyosabb betegség a gégegyulladástól. Ha a gégegyulladásból gyógyítod a gyermekedet, gyógyítsad attól a súlyosabb betegségtől is, melynek orvossága a keresztség. Hogy ne haljon meg gyermeked keresztség nélkül, mert különben sehol nem fogsz találkozni a lelkével az örökkévalóságban.
Fordította Igor Kojic minden jog fenntartva
"Senki sem sérült meg Ádám vétke következtében. Azok, amik nekünk adatnak, magasabbak, mint amiket elvesztettünk a paradicsomból való kieséssel. Ádám elhozta a fáradságos életet? Krisztus azonban ígért olyan életet, amelyből hiányzik a fájdalom, a bánat és a sóhaj. Ígéri, hogy megadja nekünk a mennyek királyságát. Mert azt mondja: 'Jöjjetek, az én Atyám áldottai, örököljétek a számotokra készített királyságot. Mert éhes voltam, és adtatok nekem enni. Szomjas voltam, és megitattatok...' Vajon hallani fogjuk mi is azt az áldott hangot? Nem mondhatom, hogy igen. Mert nagy a megvetésünk a szegények iránt. Eljött a böjt ideje, annyi figyelmeztetés és üdvözítő tanítás történik, folyamatos imák, napi összejövetelek, és mi az eredmény ennyi gondoskodás után? Semmi."
Aranyszájú Szent János, A Teremtéshez, 5. beszéd, 3 / EPÉ 8, 91
„Ott lesz a sírás és a fogcsikorgatás” Lukács 13:28
„Nincs fogcsikorgatás, sem örök tűz, sem anyagi lángok (Máté 25:41), sem a féreg, amely élő lény lenne (Márk 9:43-48). De mivel a láz és a férgek a nagy keserűségből származnak, amikor valaki nem szabadul meg bűneitől az önmegtartóztatás gyakorlásával, hanem bűnöket kever bűnökkel és új vétségeket halmoz a régi keserűségére, azt saját tüze égeti, és saját férgei nyelik el (Ézsaiás 66:24). Ezért Ézsaiás ismét azt mondja: „Menjetek a ti világosságotok fényében, és a lángban, amelyet ti gyújtottatok” (Ézsaiás 50:11). Van tűz, amelyet a bűnök miatti szomorúság gerjeszt, és féreg, amely az irracionális bűnök miatt keletkezik a lélekben, úgy, ahogyan a férgek a bűnös testéből, amelyek megtámadják a gondolkodást és a lelkiismeretet, és felfalják a lelkiismeret húsát (Bölcs. Sol. 12:5). A fogcsikorgatás (Máté 22:13) a felháborodott haragot tanúsítja, mivel késlekedve bánva, sóhajtozik és dühöng önmagára, miközben olyan könyörtelen gonoszság fogja el avégett, hogy saját magát hibáztatja.”
Milánói Szent Ambrus, Magyarázat Lukács evangéliumához (CTOS 1998, 314-5)